Aki egy olyan túrára vágyik, amerre úgymond még a madár se jár, az jó eséllyel választhat egy kiruccanást a Handlesbergre. A hegy viszonylagos elhagyatottságának vélhető okai a kulináris élvezetek nyújtását szolgáló kunyhók szinte teljes hiányában gyökerezhet. A túra kiindulópontjában, Schwarzau im Gebirge déli szegletében lévő Gasthaus Gruber is immár több mint egy éve betegség miatt zárva, tehát aki éhesen érkezik vissza a hegyről, arra sem vár terülj asztalkám. Így történhetett, hogy a párját ritkító káprázatos túra idő ellenére, az égvilágon senkivel sem találkoztunk. Vesd össze ezt a tegnapi beszámolómmal a Kieneckről, mely alátámasztja a fenti elméletemet.
Cirmit annyira motiválta a várható gyönyörű késő őszi napsütéses idő, hogy hosszúra nyúló Hallooween parti utáni kialvatlansága ellenére is rászánta magát, hogy útitársamul szegődjön. Nem bánta meg. A túra önmagában sem nem hosszú, sem pedig nem kifejezetten nehéz. Hogy legyen mégis némi aprócska pikantériája a dolognak, a Handlesberg mellé bevezetőnek még hozzácsapunk egy látogatást a Schwarzau fölött trónoló sziklás Falkensteinre.
A Handlesbergre már egyszer felhótalpaztam magam, így volt némi elképzelésem arról, hogy hová megyünk, mégis meglepett az évszakok által felszolgált óriási különbség. Általánosságban érvényes, hogy a jeges-havas téli alpinizmus egy magnitúdóval igényesebb, amit szőröstől-bőröstől igaznak találtam a Handlesbergre vonatkozólag is. A felszökések, amelyeket télen csak nagy elszántsággal és pattanásig feszülő erőbevetéssel sikerült leküzdenem, most ugyan igényesnek de összességében mégis ártalmatlannak tűntek.
Amikor háromnegyed kilenckor elindulunk és bakanyarodunk a Gasthaus Gruber mögé, csak két-három fokot mutat még a hőmérő. Ennek megfelelően vagyunk beöltözve, de a kezdeti kaptatók szoros egymásutánjának köszönhetően, gyorsan üzemi hőmérsékletre melegszünk és kiérve az ösvény napsütötte szakaszára gyorsan megválunk a feleslegessé vált ruháinktól. Első célunkra a Falkensteinre mérsékelten emelkedő, széles erdei úton kaptatunk felfelé. Csak az utolsó felszökés rendhagyó és meredekségével kitáncol a sorból úgy, mint majd a Handlesberg csúcsára vezető végső kaptatók sorozata is.
Alig múlik 10 óra, amikor megpillantjuk a Falkenstein szerény fakeresztjét (egy ugyanilyet helyeztek el a szomszédos Obersbergen is). Bár ragyogó a napsütés, mégis megdidergünk a felhevült testet érő fuvallatoktól. Nem is időzünk sokat, hanem leereszkedünk a sziklaoromról és folytatjuk a menetelést fő célunk felé.
Falétrák vezetnek egy magas drótkerítés túloldalára, ami egy feltételezhető vadaskert belsejébe vezet. Az út innentől kezdve válik igényesebbé, amit a környező hegyek lassan kitárulkozó látványa feledtet. Különösen megkapó a Schneeberg tetejét bevonó összefüggő jégpáncél csillogása. Napsütötte, tüdőköptető emelkedők után érjük el a bekerített részből kivezető második falétra állványt. Árnyékos erdőben haladunk a piros jelzések után majd egy tisztást keresztezve a Falkenstein végső kaptatójához hasonló felszökéssel érjük el a kicsiny, de szép csúcskeresztet.
Némi nézelődés és fotózás után egy emelettel alábbszállunk, egy olyan helyre, ahol a sziklákat melengetően süti a nap és némi védelmet élvezünk a vacogtató fuvallatokkal szemben. Itt letelepszünk és kipakoljuk a magunkkal hozott elemózsiát. Félórás pihenő után nekilendülünk, hogy megtaláljuk a hivatalosan nem kijelölt visszafelé vezető utat, ami aztán a vártnál egyszerűbb.
Egy vadlesnél, melyet nem lehet nem észrevenni és amely (vigyázat) egy meredek szakadék szélén áll, kell balra fordulni és egy jól látható jobbra hajló csapáson a vadles alatti mezőre lejutni. Itt aztán nem kell egyebet tenni, mint a mezőről induló széles erdei utat követni, melyet valószínűleg vadászok használhatnak. Hansl im Berg tanya érintésével egy prózai és felettébb unalmasnak tűnő úton ereszkedünk eseménytelenül vissza a kiindulópontban lévő Gasthaus Gruberig. Feltételezem, hogy télen hótalpazásra, avagy sítúrára valamivel alkalmasabb lehet ez a variáns.