A kísérlet: teljes csőd


Az úgy kezdődött, hogy 2014-ben elolvastam Christopher McDougall könyvét a természetes (Tarahumara) futásról, ami felvillanyozott. Ekkor már két éve abbahagytam 0255_06009a versenyszerű szerepléseimet. Legutoljára 2012-ben álltam rajthoz, de különféle, futókra jellemző sérülés miatt feladni kényszerültem az amatőr karrieremet. Jobb csípő- és deréktáji fájdalmak jelentkeztek. Ehhez társult a bal térdem gyengélkedése, mely már-már veszélyeztetni látszott a hegyi túrázásaimat is. Ezen kívül rendkívül erős Achilles íngyulladást is kaptam és hetekig-hónapokig alig bírtam a jobb sarkamra állni. Mondanom sem kell, hogy amint abbamaradtak az edzéseim, a panaszok javarésze magától megszűnt. Ezzel bizonyítottnak láttam a bajok okozóját, az intenzív, heti 50-60 kilométeres futópenzumot.

A könyvben leírtak viszont annyira felcsigáztak, hogy elhatároztam, próbát teszek. Arról álmodoztam, hogy ha beválik, akár újra rajthoz is állhatnék. A talppárnára érkezős futás kísérleteimről rendszeresen beszámoltam (lásd a “Running” kategórián belül „A kísérlet:” címszót). Az ígéretes kezdetet átmeneti visszaesés követte, majd egy újabb fellendülés után stagnálás, sőt, fájdalmak jelentkeztek. Legutóbb pedig belsőm kétségbeesett tiltakozása ellenére is be kellett látnom az immár több mint egy éve tartó próbálkozásom teljes kudarcát. Kiújult csípőfájdalommal küszködtem, de a legriasztóbb a jobb sarkamba visszatérő Achilles íngyulladás ténye. A fájdalomtól, már néha csak sántikálok.

Sajnálom tehát, de nálam nem jött be. Ez nem azt jelenti, hogy másnál a módszer nem működhet, vagy nem működik. Olvastam valahol egy szakmai véleményt (sajnos már nem emlékszem a linkre) miszerint a korai gyerekkorban dől el, hogy ki, milyen stílusban fogja úgymond lefutni az életét. A korral haladva egyre inkább csökken a valószínűsége egy sikeres váltásnak. Böngészéseim sem adtak rá egyértelmű választ, hogy a gyakorlatban bizonyítható-e, a talppárnára érkező ún. tarahumara futás előnyeinek egyetemes érvényessége. Van, aki esküszik rá, van, aki meg elveti. A McDougall könyv egyik (fő-) szereplője, az ultrafutó Scott Jurek sem állítja sehol, hogy alkalmazná a tarahumara stílust. A videókon, úgy látom, klasszikus sarokra érkező stílusban fut.

Nyilván ez is az a kategória, amire azt mondják ízlés és szokás dolga. Ki hogyan szereti. De ne csüggedj! Csak még azt nem tudom, hogyan fogom ezek után fenntartani a hegymászáshoz, hegyi túrázáshoz oly elengedhetetlen kondíciót? Itt lenne, mondjuk alternatívának a mountainbájkozás, de azt sem lehet időjárástól függetlenül űzni. Ezen felül elég időigényes. Egy-egy kiruccanásom a Kahlenbergre teljes három órát vesz igénybe. Hetente egyszer ugyan elmegy, de az nem elég. Legalább heti háromadagnyi kondi edzés azért elengedhetetlenül szükséges. Van (lenne) egy ötletem, majd elmondom, ha bejön…

Kategória: Running, Sport | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s