Két Kahlenberg és kétszer 50 km után kezd visszatérni a lábaimba a tavaszi élet. Havat már nem akarok látni (legfeljebb a jövő télen)! Ezért is a legmenőbb tavaszi foglalatosság a hegyi biciklizés. Per pillanat az erdő alja is száraz, ergo, iszapcsatát sem kell vívni. Az idei évad különlegessége, hogy kategorikusan vége az önkímélgetésnek! Ezentúl nincs pardon! A Kahlenbergere csakis a legmeredekebb feljutás jöhet szóba. Az idén tehát már harmadszor, a hírhedett Eiserne Handgassen át.

Érzem, fokozatosan javuló tempóban gyötrődöm felfelé. Pontról-pontra, szakaszról-szakaszra limiten. Tennivaló van, lesz is még bőven. Maximális pulzus, maximális taposó erő. Égnek a combizmok! Mindent bele, ne sajnáld, nem anyád, nem apád! A pihenőhelyeken zihálva kapkodom a levegőt. Az arcom majd szétdurran, ahogy a szívem pumpálja vért az ereimben. Azt olvastam, ez az életelixír, nem a tabletták. Legalább is Joe Friel szerint. Megelőlegezem a bizalmam.

A könyvet karácsonyra kaptam Cirmitől (Fast after 50). Állítólag csakis így érmes tréningezni. Na, ezen ne múljon! Szóval, ha be-bekukkantasz ide hozzám, apránként elmondom majd az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat. Ha tehát sokáig nem jelentkeznék, akkor baj van (Cirmire kenjétek).