Az 1602 méter magas Krummbachsteinre elvileg 3 irányból lehet feljutni. Északról a Krummbachsattelon át, délnyugatról a Knofeleben felől és keletről a Bodenwiese/Alpleck irányából. Sanyival a klasszikusnak számító utóbbi változat mentén, az óramutató járásával ellentétes irányban írjuk le körünket. Payerbach vasútállomás parkolójából indulunk és az Eng szurdokon majd a Lackabodegrabenon át érkezünk a Krummbachstein keleti gerince tövébe.

A megtett táv (Payerbach, Eng/Mariensteig, Lackabodengraben, Lackaboden, Alpleck, Krummbachstein, Knofeleben, Naturfreundehaus, Eng, Payerbach) 17 km, 1150 m szintemelkedés bruttó 7:20 óra alatt (nettó 5:20 óra)

A túra, mintha kifejezetten kánikulai hőség esetére találták volna ki. 8:45-kor indulunk. Szinte mindvégig árnyékos erdőben baktatunk, majd a Mariensteigen, a szurdok mélyén meg-megborzongatnak az itt honos kellemesen hűsítő légáramlatok. Afféle természetes légkondicionálás. Már-már gyanús, hogy jól értettük-e az aznapra előre jelzett 34 C fok körüli hőmérsékletet, mert még a napos helyeken sem érezzük a nap nyomasztó melegét.

Az elmúlt század közepég (1957), a favágók, ilyen csúszdán eresztgették alá a 10-20 méteres fatörzseket. A szorosban, az eredetileg 7 km hosszú csúszda, egy 1980-ban rekonstruált darabja látható.

Az út gyengéden emelkedik, a kaptató sehol sem ejt minket zavarba. 10:00 óra körül érkezünk Alpleckbe, ahol elénk tárul a Schneeberg panorámája. Ez egyben bevezeti az út fűszeresebb részét is, mert a kaptatók meredeksége itt valósággal bevadul. Az utolsó 200 m szintemelkedés, ahogy az mondani szokás, kiveszi az ember spikkjét (a szó német eredetű, spikk == Speck, zsírt jelent, azaz lecsapolja zsírunkat).

10:35-kor érkezünk a nagy kiterjedésű Alplwiesere, ahol, ha emlékezetem nem csal, eleddig még, nyáron, mindig békésen kérődző tehéncsordával találkoztam. Jelen esetben a legelő elhagyatott, nem lehet pontosan tudni, hogy a gazda feladta-e a foglakozását, avagy csak késedelemben van.

Szinte pontosan déli 12:00-kor, az előre megtervezett menetrend szerint, érkezünk a csúcsra. Egy seregnyi fotó elkészítése után megkezdjük az eléggé nyaktörő ereszkedést a nyugati gerincen. Elvileg ebből az irányból lenne ajánlatos felmászni a csúcsra és ott lejönni, ahol mi érkeztünk, de akkor még a csúcstámadás elött érintenénk a vendégházat a Knofelebenen. Az nem túl optimális, ugyanis, ha betérünk falatozni, akkor utána már, teli gyomorral, nem igazán élvezetes a csúcsokat ostromolgatni.

Nos, fő dolgunk végeztével, semmi sem akadályoz, hogy annak rendje és módja szerint orvosoljuk az elszenvedett elektrolithiányunkat és finom szarvasgulyással nyugtassuk meg ugyancsak fennhangon követelődző gyomrunkat. Sietségre nincs okunk, mert az idő kedvez, zivatarnak még jele sem mutatkozik, a lefelé vezető út pedig ismét árnyékban vezet majd vissza az Eng szurdokba.

Kellemes ereszkedés nyomán 16:00 órakor érkezünk vissza reggeli kiindulópontunkba.