Öt éve már, hogy 2014-ben kipróbáltam a Klammhöhe hegyi biciklis körutat. Tulajdonképpen egy teljesen normális Wienerwald Strecke lenne, hacsak nem úszna be a képbe a 885 m magas Gföhlberg a teljesen lehetetlen 622-es számú turistaútjával egyetemben. Thomas Rambauske már annak idején is óva intett mindenkit ettől a durva kaptatótól, mert úgymond “csak a naprendszer legjobbjai” képesek vele megbirkózni, mint azt kalauzában megjegyzi.

A megtett távot S2-re értékelem (Schöpflgitter, Forsthof, Brand-Laaben, Burhof, Kreuzwirt, Gföhlberghütte, Klammhöhe, Schöpflschutzhuas, Schöpflgitter) 37.5 km, 1100 m szintemelkedés bruttó 4:00 óra alatt (nettó 3:25)

Miután elbántam a Herrmanskogellal és vettem a vaskézutcai lapot, arra gondoltam, hogy imígyen fizikailag-lelkileg feltupírozva, tán majd kifogok ezen a szörnyűségen is. A mai napon kulminál a kánikula soros hőhulláma (37 C fok), ezért már reggel 7:30-kor Schöpfelgitterben vagyok, kihasználni a nap még hűvösebb óráit. A stratégia teljes siker. Helyenként még meg is borzongok a hűvös légáramlatokban. A napot minduntalan összefüggő, alig-alig szakadozó szürke felhők palástolgatják. Ez így még jobb.

Aszfaltúton kezdem Schöpfelgitterből, fel a szebb napokat is látott, bezárt Forsthof vendégházig, melynek végében, egy balra kanyarral elhagyom a főutat. Jön az első, a legkönnyebb dombra mászás (tudniillik három van összesen). Ez zökkenő mentesen meg is történik.

Brand-Laabeneon, majd Burhofon át, a már messziről kiabáló Kreutzwirt fogadó mellet elhaladva, lefelé ereszkedem a Gföhlberg tövéig. A széles aszfaltútról egy balos kanyarral be az erdőbe és uff, jöhet a fő próbatétel. Jön is, vegyítve mindenféle gáncsoskodó hozzávalóval. Nem elég, hogy a kaptatón helyenként ágaskodik a paripám, még öklömnyi és gyerekfej nagyságú sziklákkal is fel van szórva az erdészeti út, nehogy már csak úgy egyszerűen nyeregben maradhasson itt bárki is.

A második kaptató csúcsa előtt az erdészeti utat egy sorompó zárja le és az útjelző tábla egy irdatlanul meredek kaptatóra terelget. Mindjárt beugrik az emlékezetembe, hogy ez az a szakasz, amin annak idején tolni kényszerültem a bringám. Közben észreveszem, hogy a sorompót ki lehet cselezni. A GPS-re vetett pillantás elárulja, hogy az erdészeti út folytatása egy nagyobbacska ívű kanyarral szintén a Gföhlberghütte szintjére vezet. Indulok tehát arra.

A választásom szerencsés, mert a legkisebb megtorpanás nélkül, tán két-három perc elteltével máris érkezem a menedékházhoz. Na, ez simán megment. Korai még az idő betérni, bár néhány villanybringás már sörözget a teraszon. Megállás nélkül folytatom tehát utamat és izgatottam várom azt a bizonyos lehetetlen 622-es út ereszkedőjét.

Eleinte ártalmatlan, széles erdészeti úton hagyom hatni a gravitációt és már-már kételyeim támadnak, hogy jól emlékszem-é az öt éve itt elszenvedett szörnyűségekre. Amik aztán atyai pofonok erejével mégis csak beúsznak a képbe.

Képzelj el egy cirka 3-4 méter széles, 2-3 méter mély árkot, amiben az avar és száradó félben levő sár emberfejnyi sziklákat takar. A lejtő dőlés szöge (ahogy azt Thomas Rambauske is konstatálja) gyakorlatilag kizárja azt, hogy itt Tour de Francén nem nevelkedettek labdába rúgjanak. Próbálok azért derekasan helytállni és nyeregben maradni, de az út hepehupái kidobnak az egyensúlyomból és leszállni kényszerülök.

Valószínűnek tartom, hogy ez itt most egy hardware probléma is. Tudniillik, el tudom képzelni, hogy egy 29 colos kerekű fullyval, jó hosszú menetű villával azért képes lennék megbirkózni a tereppel. Ezt csak akkor tudom majd biztosra, ha beszerzek egy ilyet. Addig tehát egy XC hard taillal kár ide jönni. Nem ide való.

Megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy Klammhöhe nyerget (618m) elérve magam mögött hagyom a 622-es utat. A továbbiakban egy hosszabb száguldás jön aszfaltúton a harmadik és tehát végső kaptató előtti legmélyebb pontig (518m). A mászás mindvégig jóindulatú emelkedőn történik egészen a Schöpflig, a Wienerwald legmagasabb pontjáig. Azazhogy csak a Schöpflschutzhausig, ami néhány méterrel a csúcs alatt fekszik. Egy korsó elektrolittal és bablevessel jutalmazom aznapi teljesítményemet.

Ezután már csak lefelé visz az út. Igaz az ereszkedő igényes, de sehol sem éri el a 622-es úton tapasztaltakat. Afféle jó odafigyelést megkívánó hegyi bringás szakasz. Sziklákkal és gyökerekkel bár szépen megszórt, de az én 26 colos kerekeimmel is jól megoldható feladat.

A Klammhöhe-Strecke egyetlen szakasza, a 622-es út kivételével egy tipikusan Bécsi-erdőre jellemző vonalvezetésű bringa-kör. Aki nem átallja próbára tenni képességeit a Gföhlberg délkeleti gerincébe ágyazott árokban, annak melegen ajánlom.