A stájer Matterhornnak titulált Lugauer, nevét a Gscheideggkogelról látható, a svájci nagytestvérre emlékeztő formája miatt kapta. A Gscheideggkogel, lévén téli túrahegy, havas képeken lehet felmérni a két hegy közti vélt és valós hasonlóságokat.
 |
 |
|
|
Mi északról, Göstling an der Ybbs felől érkezünk a Gesäusebergebe és Mooslandlnál tárulkozik elénk a Lugauer kopár és visszautasító északi gerince (lenti kép). A Matterhornra innen nézve ugyan nem hasonlít, de ha egy közönséges halandó a megmászása szándékával pillantja meg, akkor a szíve egy icipicit a gatyába zuttyan. Tényleg oda akarunk felmenni? Őrültségnek tűnik.
Jól látszik a Lugauer osztott csúcsa a köztük lévő Scharteval (nyereg)
Nos, annyit már korábban (pl. Planspitze kapcsán) is megjegyzetem, hogy a Gesäuseberge nem Rax/Schneeberg és nem is Hochschwab. Sokkal vadabb. A lejtők meredekebbek, a csúcsok hegyesebbek, a hegyek gerince élesebb és a túrázókra kirótt igények is magasabbak. Bár sok mindenre számítok, de a végén a megéltek annak ellenére is túltesznek az elképzeléseimen, hogy előtte körültekintően mértem fel a helyzetet. A neten nem egy Lugauer-beszámolót rágtam végig.
A túra pedig 7:30-kor teljesen normális keretek közt veszi kezdetét Randmer an der Hasel kistelepülés tűzoltó szertára előtti aprócska parkolóból (fenti kép). A prognózis nagy valószínűséggel ígér stabil túraidőt. A Gschpitzer Stein felé vezető ugyancsak jó meredek déli fekvésű kaptatón a nap a korai indulás ellenére is már perzsel (lenti kép).
Kilátás a zsákutca Haselbachtalba
A lenti sárga útjelző tábla szerint a Gschpitzer Stein 2 óra, a Lugauer pedig 4 órányira van. Szakad rólam a verejték. Hirtelen kétségeim támadnak, hogy vajon elég lesz-e a fejenként valamivel több mint három liternyi innivaló. Szerencsére jó tempóban 1:15 óra alatt érkezünk a zöld platóra (Haselkar), melyen az a bizonyos Gschpitzter Stein, egy közönséges szikladarab fogad (lenti kép 8:45).
A Haselkar egy ingoványos legelő, amin elveszik a kitaposott ösvény fonala. Indulunk légvonalban a kő tövében elhelyezett tábla útmutatása szerint. Később aztán gond nélkül megleljük az erdőbe vezető, kőre pingált piros jelet. Újra nyomon vagyunk és áldjuk az égieket, hogy mérsékelt emelkedőn, egy szép árnyékos fenyvesben menetelhetünk, egészen a Lugauerplan tövébe.
Visszapillantásban a Lugauerplan, a háttérben a Haselbachtal
A Lugauerplan egy ún. Steilwiese, ami meredek hegyháton feszülő mezőt jelent (fenti képek). Konkrét esetben a Lugauer délnyugati oldalán. Ismét kiérünk a napra, miközben a terep kezd lassan, de biztosan bevadulni. Eleinte még a túrabotok jól alkalmazhatóak, de később már inkább terhessé válnak. Egyre gyakrabban kell kezet emelni a sziklákra. Kiérünk a Lugauerplan taréjára és megkezdődik az élvezetes könnyű sziklamászás (10:00 óra).
Valamelyest a Rauher Kamra (Ötscher) emlékztet
Legkésőbb ezen a ponton, a szédülésmentesség kifejezett követelmény. A csúcskeresztig vezető cirka félórás, pirossal jól jelzett út kitett, jobbról is balról több száz méteres mélység határolja. A hegygerinc helyenként elvékonyodik, és olyankor az egyensúlyérzékünkre kell hagyatkoznunk. 10:30-kor, azaz indulástól számítva 3 óra alatt érkezünk a Lugauer délnyugati csúcsára.
A kép jobb alsó sarkában a Lugauer északnyugati csúcsa is látható
Pillantás a Lugauer csúcsáról a Hochtor felé, tőle jobbra a Hochzinödl
A szép kereszttel ellátott ormon, nincs túl sok hely. Érkezésünkkor már négy helybéli sütkérezik odafenn. Az egyikük, utalva a Lugauer északkeleti csúcsára, mesél a többieknek. Valahányszor itt jár, mindig megcsodálja és meg is fogadja, hogy legközelebb majd átnéz oda, de ehhez most sem fűlik a foga. Egyikük sem kívánkozik továbbmenni. Nos, ez azért, nekünk, alföldi halandóknak, elég lehangoló. Ezek most tényleg félnek?
A két csúcsot egy nyereg választja el egymástól (Scharte), amibe egy éles és kitett sziklagerinc zuhan. Visszautasító! Rossz rágondolni is, hogy valaki netán megpróbálkozzon alászállni. A hölgy, aki még az imént nagy tempóban előzött minket a csúcs előtt, most a túloldalon történő lemászás állítólagos nehézségeivel ijesztgeti a hallgatóságot (Kletterstellen). De ő, személyesen, még nem látta. Tudniillik amerre a lementet terveztem, de ezt ő nem tudhatja!
A kép közepén a Lugauer északkelti csúcsa
A beszámolókból annyit tudok, hogy az északkeleti csúcs igenis megközelíthető, és ezt jól megjegyeztem magamnak. Szintúgy az onnan lefelé vezető út. A nyeregbe egy drótkötéllel biztosított szakasz (A/B) visz. Ezért hoztuk a ferratás kesztyűinket is. Nem akarom tovább hallgatni a helybéliek lamentálását. Az idő jó, sőt kiváló, alkalmas a tovább haladásra. Némi pihenés és egy könnyű tízórai után, felhúzom a kesztyűmet és elindulok lefelé (fenti képek). Cirmi követ. Részemről ez afféle delíriumos flow, tudatalatti ösztönszerű cselekvés lehet, mert tudatos elhatározás nyomán elindulni odaátra mégis csak képtelenség (fenti kép indulásom pillantát rögzíti).
A piros jelekre összpontosítok. Kerülöm a jobbra-balra tekintgetést. Óvatosan ereszkedem. Könnyebb mint ahogy kinéz. A nehezét a drótköteles szakasz adja (fenti képek). A drót vékony és lazán ül, ráadásul műanyag köpenye van, amin csúszósabb a fogás. Lefelé igazán kellemetlen. A nyeregben, cirka 60/70 méterrel a csúcsok alatt, vége a drótkötélnek és egy kitett traverz után jöhet az ellenkaptató (lenti kép).
A továbbiakban érkezünk a kereszteződésbe, ahová a nyugatról torkollik egy út. Ott megyünk majd le. A csúcsra ezután már egészen könnyű a feljutás. Egy amatőr módon összeeszkábált fakereszt fogad és egy kőhalom (11:15). A távolból még úgy tűnt, mintha rendesen felállított kereszt lenne. A két csúcs közti cirka 25-30 perces távon tehát a Lugauer fő déli csúcsa és a nyereg közti rész az igényesebb.
Nem sokat időzünk a második csúcson, mert rengeteg a röpködő bogár. Indulunk tehát lefelé azon az úton, amival az említett hölgy ijesztgetett. Nos, első pillantásra nem úgy néz ki, mintha lehetetlen vállalkozás lenne ott leereszkedni. De ohó! Valóban meg van tűzdelve frappáns kis lemászós részekkel (lenti kép).
A java, hajmeresztő araszolgatás lazán ülő sziklatörmeléken. A kapaszkodást nehezíti, hogy az optikailag biztonságosnak ítélt fogódzók érintésre kikívánkoznak a falból. Nos, egy hegymászó sisak itt mindenképpen melegen ajánlott lenne, bár ha meglódul egy-egy ilyen gyermekfejnyi jószág, kétlem, hogy a sisak megvéd. Cirmi ügyesen előre megy, és oldalt vár rám, hogy ne legyen egy véletlenül meglökött sziklarög útjában.
Egy teljes órán át tart a keserves lemászás. 12:15-kor érkezünk az erdőhatár alá, ahol végre normálisan lehet mozogni. Elhaladunk a Radmer an der Stube irányába vezető elágazás mellet majd kiérünk egy nagy kiterjedésű mezőre. Valószínűleg nemrég még tehenek legelhettek itt, mert tele van a hátrahagyott tányérjaikkal. Az egyikbe sikerül tövestől belépnem. Azt mondják szerencsét hoz. A szerencse annyi, hogy a nedves magas fű tisztára dörgöli a cipőm.
Keresgélnünk kell a gyér piros jelzéseket, amik azért vannak. Fák kérgén, a fűből itt-ott kilátszó sziklákon. 13:00 órakor egy árnyékos facsoport tövében letelepszünk pihenni és falatozni (fenti kép). Utána felkerekedünk és leérünk az alattunk tekergő széles erdészeti útra, ami a Haselkaralm felé vezet, majd a Haselkarban szerte foszlik. A Haselkar valóban egy egyenetlen felületű, ingoványos legelő. Attól tartok, hogy hosszabb eső után, áthatolhatatlan a mocsárrá válhat. Nem sokkal 14:00 előtt érkezünk vissza Gspizter Steinhez.
A Lugauerplan a Haselkarból nézve
Az utolsó részt, vissza Radmer an der Haselbe, cirka egy óra alatt teljesítjük. A Lugauerról északkelti csúcsáról lefelé vezető út viszonylatában szinte már-már jóságosnak tűnik. Közben a távolban égzengést hallik, és sötétedik az ég, zivatar közeleg. De minket már nem érint. Az egyik legemlékezetesebb túránk végéhez értünk. Az elején feltüntetett standard paraméterek (táv/szintemelkedés) nem adják vissza a kirándulás igényeit és a szükséges testi-lelki feltételeket. Csak ragyogó, stabil időben javallott.
Sztefano-Space 