A hétvége időjárása nem a nagy kalandokról szól. Felhők minden mennyiségben és hozzá kellemetlen délnyugati szél. Valahová azért mégis ki kellene mozdulni. Egy jól ismert út, ahol még akkor sem tévedek el, ha leszállna a köd. Egy ösvény, mely védettséget nyújthat, ha nagyon fuvoláznának az égiek. Egy közeli kiindulópont. Így jön a képbe a minden időben vállalható, szerény dombvidéki, mindössze 1106 m magas Kieneck.

Thalból indulva és érkezve, az Enziánsteigen fel, majd a Viehgrabenben le, egy jelöletlen erdészeti úton is próbálkozva, összesen 13 km-t gyalogoltam, 730 m szintemelkedést szedtem össze, bruttó 4:15 óra alatt (nettó 3:45)

Miközben több lehetőség közül válogatva döntésre jutok, még nem tudom, hogy remek alternatívát szemeltem ki magamnak. Elég gyakran megesik velem, és tehát már meg sem lep, hogy túráim során, élő emberi lénnyel nem találkozom. És beismerem, ez néha jót tesz. Jelen esetben, köszönhető ez tán annak is, hogy az Enziánhütte még téli álmát alussza, így a gyomruk után ceprek tömegei még nem kopogtatnak.

Az idő olyan, mint elképzeltem. Savanyú, kissé szomorkás de teljesen nyugodt. Szél nem lebben, bokor nem rezzen. Hó, friss hó, amerre szem ellát, de csak annyi, hogy télies hangulatot kölcsönözzön a tájnak. Nem winter-wonderland. Hótalpakra szükség nincs. Lépéseim nyomán ropog a hó, ami olvadáspont közeli hőmérsékletre utal. Az összefüggő felhőtakaró elég magasan úszik ahhoz, hogy a környező hegyek láthatók maradjanak.

A távolban a Schwarzauer Gippel-Gippel vonulata látszik…

… ráközelítve

Gyorsan rámelegszem a kaptatókra. Nem sietek. Az Enziánsteigen a havazás óta, emberi lélek nem járt erre. Vadak nyomát követem. Annyi bizonyos, hogy kis testű állatokról van szó. Mintha egy róka üldözött volna egy nyulat. Igen, igen. A nyomok hosszasan az ösvény mentén kanyarognak, majd jóval később eltűnnek az erdőben.

Találkozom a volt egyszer egy büszke fával, amely téli viharokkal dacolt, forró nyáron árnyékot adott a turisták hadának. Mostanra, nem tudni, hogy Charlotte avagy Diane (ciklonok) törte derékba szegényt. Az úton keresztbe, mutatja, honnan, merről jött a gyilkos fuvallat (fenti képek).

Szemben már a Kieneck pózol…

… zoom oda.

Két óra alatt érkezem a Kieneck tetejére. Felkukkantok a Hütte teraszára, mely még a decemberben a táblára felpingált menüket hirdeti. Mellette egy kiragasztott üzenet, március 5.-én, azaz egy hét múlva nyitunk. Akkor tehát jókor érkeztem.

A vendégház alatt, ahol a Matrassteig kibukkan, van egy pad (lenti kép), ott elköltöm tízóraimat. A szelek ura továbbra is kegyes, nem tombol, nem dúl, de még csak nem is libben. Forró teával locsolom a falatot, aztán tovább állok. Ahogy azt szél esetére elterveztem, betérek a szél ellen jól védett Vihgrabenbe. Igaz, most nincs szükségem eme kegyes szolgálataira, de ha már kínáltatja magát, akkor miért ne.

A kép jobb felében, az út felett az Unterberg

A februári ciklonok több más helyen is hátrahagyták névjegyüket

Poroszkálok csendesen az árok mélyén (lenti képek). Több helyen fentről érkező utak torkollnak a fő erdészeti útba. Nézem a GPS-t, néhány közülük a gerinc közelében ered. Mi lenne, ha felkaptatnék egy ilyenen, és akkor elérném a délelőtti ösvényem? Légvonalban néhány méter úttalan szakasz csak a gerincig. Tegyek egy próbát! Aztán kiderül, hogy ami elméletileg csekélység, az egy egészen kifejlett meredekségű hegyháton át vezet. Olyannyira barátságtalan, hogy inkább visszafordulok. A nyomvonalamon lásd a semmibe vezető farkincát.

Az idő vasfoga ette feszület a Viehgraben mélyén

Summa summarum, örülök, hogy rászántam magam erre a kiadós sétára. Legyen máskor is szerencsém véle.