A stájer Rax déli falain át jóegynéhány érdekes, könnyű mászással is tarkított ösvény hívogatja a hegyvilág szerelmeseit (pl. Karl Kantnersteig, Grätchensteig, Reißtalersteig, stb.) Az egyik legfurfangosabb és tán legfűszeresebb a Nagy Rókalyuk. Már jó 6 éve, hogy felfedeztem magamnak, ideje tehát újra felkeresni.

A táv (Preiner Gscheid, Reißtalersteig, Fuchslochsteig, Heukuppe 2007 m, Martinsteig, Grätchensteig-vonala, Preiner Gscheid) durván 10 km, 950 m szintemelkedés bruttó 6:10 óra alatt (nettó 4:00 óra)

Remek, stabil túra idő van beharangozva. Az elmúlt hetek hó-lerakmánya valószínűleg teljesen elolvadt. De ez talán egy naiv feltételezés, mert ahogy közeledem a helyszín felé, csak-csak virítanak még fehér foltok a hegy orcáján. Tudniillik árkok és hasadékok mélyén. A Rókalyuk pedig hát, valóban egy ilyen formáció. Egy afféle lyuk, ahol könnyen megtelepedhet a hó. Rosszul ítéltem volna meg a helyzetet?

Preiner Gscheidből indulunk Péterrel. 9:00 óra lehet. Zimankós a reggel, a hágón a szél is fújdogál. Dideregve veszünk magunkra mindent, ami velünk van. De alig kezdjük meg a kaptatást a Reißtalersteigen, máris enyhül a szél, majd teljesen el is ül. Ideje lefejteni a felső ruha-rétegeket. Kellemes az idő, ragyogóan süt a nap. Kívánni sem lehetne jobbat.

Nyújtogatjuk a nyakunkat, látunk-e fehér foltokat? És hát bizony vannak, különösen így a falak alatt jól láthatóak a hasadékokba szorult jégmezők. Na, máris dolgozik az agyam, valami alternatív megoldás keresésén, már amennyibben a Rókalyukban is efféle ábra fogadna. Sajnos olyan biztosak voltunk a rendezett, elolvadt viszonyokban, hogy még könnyű hágóvasat (szpájkot) sem hoztunk. Ez abszolút felelőtlenség. Na, de lássuk a medvét.

Péter megy elöl, és így elsőnek ér a Rókalyuk szájába (lenti kép; 10:40). Amit én még nem látok, ő már igen. Egy jégmező! A nemjóját! Én is odaérek. Annyira megilletődöm a látványtól, hogy még lefényképezni is elfelejtem. Kár! Torkomban dobog a szívem!

Mivel korábbról már tudom az utat, szerencsére gyorsan felismerem, hogy a jégmezőt ki lehet kerülni. Feljebb nincs semmi ehhez hasonló mumus. Tegyünk próbát legalább a kulcspontig (2-es szintű mászás). Ha mégis gond adódna, a visszavonulás odáig még nyitott. Mászok előre, hogy Pétert időben értesítsem, ha baj lenne, de szerencsére nincs. A szikla száraz, jó fogást biztossít.

Visszapillantásban a Rókalyuk (lejjebb fehérlik az út fonalát takaró hómezö)

Az egész Fuchslochsteig nehézségei erre a bevezető rámpára (1/1+) és a felette tornyosuló kulcspontra (2/2-; fenti képen Péter a kulcspont felett) összpontosul. A további út 1-es szintre lazul, de ezzel elzártuk magunkat egy esetleges visszavonulás lehetősségétől (2-es szinten azért még nem másztam lemenetben, 10:55). Az ábra jó formát mutat. Hófoltok nincsenek, csak egészen fent, a plató alatt virít egy-két takaró, amiket gond nélkül ki lehet kerülni. Megkönnyebbülés, nyitott, szabad az út a csúcs felé.

Még itt-ott sziklát fogunk, de egyre hosszabb szakaszokon következik gyaloglás. A sisakjainkat is le lehet venni. Füves hegyháton diretisszima jön egyenesen a csúcson található emlékművig. Odafenn (11:45), ritkaságszámba menő szélcsend van. Emlékezetemben a Heukuppe egy viharos, zord képződményként szellemül. Na, ez most meghazudtolja önmagát. Levetjük magunkat a száraz fűbe és egy fél órán át élvezzük a kilátást, a langymeleg nap sugarait és falatozunk.

12:15-kor felkerekedünk, hogy a Martinsteigen át szálljunk vissza a völgybe. Ha jól emlékszem, egyszer menten a Martinsteigen fel, meg egyszer le. Nem emlékszem különösebb kihívásokra, de lehet még fiatali virgonc vérem elsimította az éleket. Tudniillik most azért lefelé menetben csak-csak meglepnek az ösvény durva rakoncátlanságai. Egy helyen kisebb jégmező borítja az ereszkedés útját, de némi improvizálással ki lehet kerülni. Több jeges meglepetés nincs, más viszont van…

Amikor már magunk mögött hagytuk a dolgok meredekebb részeit, keskeny fű fedte ösvényen traverzálunk. Az út felületének a sávja kifelé billen, és hát a nedves fűszálakon megcsúszom. Könyököm estemben a jobb oldalon meghúzódó sziklába vágom, az egyik túrabotom pedig eltöröm. De semmi komoly! A fájdalom pár perc ellettével alábbhagy és már mehetünk is tovább. Sérülés nyomai nem látszanak, de a kezem kissé sajog. Ezt szerencsésen megúsztam.

15:10-kor érkezünk vissza a hágóra. Ez most nem nevezhető nagy lélegzetű akciónak, de ilyesmi  nem is volt célnak. Egy élvezetes csúcsra törés, sziesztával a tetőn, napsütést, D-vitamint tankolni és gyengéden alászállni. Ennyi! És ez rendere meg is valósult.