A tél már jelezgette korábban is jöttét, és íme, most, úgy 800 m szint felett, cirka 20-30 cm vastag hótakaróval, teljes mellszélességben meg is érkezett. Mivel odalenn a völgyben csak őszi, barna, száradt avar árválkodik, így ebből a perspektívából alig-alig sejteni, mi van odafenn.

A megtett táv (Lilienfeld/Liftstrasse, Jägersteig, Karlstein, Lilienfelderhütte, Klostertreppe, Muckenkogel, Waldmarkweg, Traisner Hinteralm, Lilienfelderhütte, Kolm, Mitterriegersteig, Lilienfeld/Liftstrasse) 12.1 km, 1000 m szintemelkedés bruttó 5:10 óra alatt (nettó 4:15 óra)

Lehet már fél tíz, amikor nekiveselkedünk a Jägersteignek (fenti kép). Hótalpakat nem viszünk, és bár ez nem kifejezetten rossz döntés, de helyenként azért kívántam volna a hasznukat.

A Galtzwiesensattelon és a Karlsteinen át (fenti képek) érkezünk a téli álmát alvó Lilienfelderhüttehez. Miközben folyamatosan suhannak el mellettünk a sítúrázók, gyengéd emelkedőn baktatunk a Muckenkogel irányában. Nos, ez lenne ama, már oly sokszor mesebélinek titulált szakasz (alábbi képek).

A továbbiakban, a jó meredekre szabott Klostertreppenen át, helyenként térdig süppedve a hóban, fel a Muckenkogel tetejére (alábbi képek).

A korábban még ragyogó napsütés kezd gyengélkedni. Alattomos de szelíd felhő csorda tolakszik be a képbe. A szélcsend csak a Waldmarkwegre hallgató, csúcskereszt előtti utolsó felszökésen jön zavarba. Szerencsére csak gyengéden libbenő formában, de a kitartó fagynak köszönhetően így is csontig hatol. Tudniillik az egyébként befűtött vendégszobával váró Hinteralm-Hütte, most, sajnálattal csak a téli megbúvó helységét kínálhatja fel (Abszurdisztán itt is visszaköszön).

Az úgynevezett „Winterraum” egy szűk és sötét kis odú, de arra elég, hogy átöltözzünk és izzadt gönceinket lecseréljük. Van itt mindenféle ital is, fizetni becsülettel az önkéntes kasszába lehet. Eközben a gazda néhány komájával egyetemben serénykedik, odakünn a hóban próbálnak felállítani egy nagy kályhát, melegedni. A gyújtós, tűzifa már bekészítve. Nem várjuk meg a sikeres lánglobbanást, hanem rendre, éhségünket csillapítva indulunk vissza a völgybe. Tétlenül ácsorogva mégis csak vacogás az ilyesmi várakozás vége.

A ritkábban használt Miterriegelsteigen, illetve az elhagyott Kolm-tanyán át kívánunk lecsordogálni, ami minden gond nélkül meg is történik. A szebb napokat is látott tanyán áthaladva (lenti kép) még eljátszunk a gondolattal, bérbe venni az Almot, hisz remek környezetben fekszik, és egy minden tekintetben önellátó életre berendezhető lenne.