Még a kora délelőtti órákban indulok egy gyors csúcsostromra a házi hegyemen, hogy célom elérése után még a nagy délutáni forróság beállta előtt visszaérkezhessek. Egy nagyrészt árnyékos erdőben vezető ösvényt választok. Rengeteg lepke száll fel lépéseim elől a fűből. Még soha nem találkoztam ennyivel. Van köztük barba, sötétebb, fehér, sárgás, kisebbek meg nagyobbacskák is. Akár a legyek, olyan sűrű a raj. A levegőnek olyan illata van, mintha bükkfát fűrészeltek volna. Vajon mitől? Talán a talajt gazdagon borító avar gyors bomlása nyomán lepheti el az erdőt ez az aroma. Lélek nem jár most erre. Csak személyemben araszolgat egy őrült felfelé a lankákon. Mások inkább vízpartra, fürödni mennek, vagy a szerencsétlenebbek éppenséggel munkába.

Elérem a kunyhó szintjét, de ma nem vagyok érdekelt benne. Még cirka 150m szintemelkedés van előttem. Egy pillanatig gondolkodom, hogy merre, melyik úton érjem el a hegy tetejét. Három, sőt négy variáns is kínálkozik. A hosszabb, de kevésbé meredek és árnyékosabb szerpentines ösvények avagy a napsütésnek kitett rövidebb, direkt út. Mint általában ilyenkor, ösztönösen cselekszem. Próbálok nem tudatos döntést hozni, hagyom, hogy a lábaim vigyenek arra, amerre gondolják. Aztán csak azt veszem észre, valóban így ahogy írom, hogy már a napos hegyháton kaptatok felfelé. Ám legyen.

Kicsit visszaveszek a tempóból, nehogy baj legyen belőle. Itt-ott kellemes szél is lendül. Helyenként pihenés gyanánt vissza-vissza pillantok a völgybe, de a lendületem megmarad. Odafenn a kedvenc padom viszont foglalt. Mi a szösz? Egy fiatalúr, kontyba kötött fodraival éppen ott sziesztázik. Hát akkor most már két őrült van a hegyen. Na, mindegy. Úgyis egyel feljebb kívántam bandukolni, a tulajdonképpeni csúcsra, ahol viszont senki sincs. Nagyszerű. Jöhet az ilyenkor szokásos jutalmam és a folyadékháztartás kiegyenlítése. Megiszom az elektrolitom és máris indulok lefelé. Pont delet üt a templom órája, mikor visszaérkezem a parkolóba. Remek időbeosztás!