Ha valami rossz, akkor valami feltehetően túl nagy


 

Nem, nem ugrom ki örömömben a bőrömből, amiért kompromisszumos eredmény születt a bali konferencián. Tulajdonképpen nem is érdekel a bali konferencia, mert teljesen mindegy milyen döntés született. Még akkor is teljesen meddő lenne az eredmény, ha történetesen az USA messzemenő és valós engedményeket tett volna széndioxid ügyben. Azért teljesen mindegy, mert az egész hajcihő a klímaváltozás körül, illetve maga a globális felmelegedés ténye is csak egy másodlagos tünet együttes, melyet Bali, Kiotó meg a többi hasonló fórum „vak vezet világtalant” alapon kíván orvosolni.

Úgy kell ezt az egész elképzelni, mint egy lázas beteget, akit körbeáll mondjuk a természetgyógyászok színe-java és meghányják, vetik, kell-e neki vizesborogatás vagy sem. Van, aki aszpirint kíván vele nyeltetni, mások jeges vizű fürdőkádba parancsolnák a beteget, de hogy-hogy, hogy-nem, senkinek eszébe nem jutna feltenni a kérdést, hogy mitől van a láz (itt a CO2 a dzsóker)? A lázba természetesen bele lehet halni, de a vizesborogatás, meg a lázcsillapító, vagy a jeges fürdő csak abban segít, hogy a páciens még túlélje a napot, vagy az éjszakát. A kúra – a mi nincs – pedig az okokat kellene, hogy célba vegye. Mert a láz okozója lehet bármi egyéb szörnyűség, had ne soroljam őket. Arra szeretnék kilyukadni, hogy az ok-okozati összefüggésekkel lehet alapvető baj.

A kérdés tehát nem az, hogy hány tonnával kellene csökkenteni a széndioxid kibocsátást, ugyanis ha az erre a kérdésre adott válasz a megújuló energiaforrások nyakló nélküli alkalmazása (lásd Teljes gázzal a zsákutcába), avagy az eddigi szélturbinák számának a megsokszorozása, akkor az csak kuruzslás. Az előbbi oda vezet majd, hogy az esőerdőket ezen túl még nagyobb jókedvvel és szorgalommal fogják üzemanyagtermő agrárfelületekké változtatni, míg a második, azaz a szélturbinák számának emelése meg a hagyományos erőművek kapacitásának a kiépítését vonja maga után. Hogy miért?

windturbine Tudvalevően minden egyes szélturbinával megtermelt kilowattot ugyanannyi forró rezervával kell párosítani. Az ebadta szél ugyanis hol fúj, hol meg nem. Ha meg éppenséggel nincs dudorászó kedvében, vagy inkább őrjöngősre fogja (nincs áramtermelés ilyenkor sem), akkor nem fogod kikapcsolni villanyrezsódat mert teszem azt bemondja a Kossuth (ja akarom mondani az MR1), hogy szélcsend lett. A hajszárítódról nem fogsz lemondani, de még a televíziódat sem fogod kikapcsolni – ez tuti. Pedig ilyenkor a villamoshálózatban, a szélturbinák kiesése miatt energiahiány lép fel mely miatt csökkenn a váltóáram frekvenciája (a közhiedelemmel ellentétben ilyenkor nem a feszültség csökken). Arról a bizonyos búgó zümmögésről van szó (50 Hz, a brumm), melyet bizonyára nagyobb teljesítményű fogyasztók szomszédságában már hallottál. Ilyenkor az automatikus frekvenciavédelem riadóztatja az erőművek tartalékait és beindulnak azok a generátorok, melyek csupán csak arra vártak (azért lettek telepítve), hogy az ilyen vészhelyzetben kisegíthessék a hálózatot. A matematika pedig egyszerű, amennyi a szélmalom, akarom mondani a szélturbina megawattokban kifejezett teljesítménye, ugyanannyi tartalék szükséges hagyományos (kőolaj, gáz, szén, víz, stb.) termelőerőből. Ezért van az, hogy a szélerőművekben megtermelt áram mindig is drágább lesz, mint a hagyományos. Nem nehéz belátni, ha minden egyes Don Quijote kilowattot ugyanannyi rezervával kell párosítani, akkor ez mindjárt nyilvánvaló.

Egyébként is, ha történetesen valami csoda folytán sikerülne megoldani a széndioxid problémáját, akkor biztosra vehető, hogy egyéb más riasztóbb gonddal lennénk megáldva. A helyes kérdés ugyanis a beteg hogylétére vonatkozólag nem az, hogy miképpen lehetne csökkenteni a CO2 kibocsátást, hanem az, hogy miképpen lehet fenntarthatóan élni ezen a bolygón? Nyilvánvalóan nem úgy, hogy a torzulásokat okozó növekedést, más téren, esetleg még nagyobb növekedéssel egyensúlyozom.

A helyes kérdések feltevésében és a válaszadásban pedig sokat segíthet például az 1994-ben elhunyt Leopold Kohr „A nemzetek lebontása” (The breakdown of nations) című munkája. Az osztrák származású Amerikába kivándorolt gazdaságtudós mottója, „Ha valami rossz, akkor valami túl nagy” (Whenever something is wrong, something is too big). De a könyvről majd egy későbbi alkalommal részletesebben. Egyelőre csak arról a meghökkentő alaposságú előrelátásról kívánnék említést tenni, mellyel Kohr az 1957-ben írott művében megjósolja Amerika agresszorrá fejlődését. Mert ha valami rossz, az valószínűleg és minden bizonnyal túl nagy, és ami túl nagy az hajlamos az agresszióra – ez a bizonyítás tárgya. De várd ki a végét 🙂 …

Kategória: Global Warming | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s