Élvezem ezt a gyönyörű, bódító, derűs, részegítő illatos tombolást, az élet, a Föld szellemeinek megbocsátó orgiáját, a tavaszt. Itt vagyunk ismét, egy évről évre megújuló szövetség kezdetén, amikor Gaia elénk áll és azt mondja: felejtsük el az ellenem elkövetett erőszakot, borítsunk fátylat otromba dúlásaitokra, megbocsátok mindent, kifakasztom a rügyeket, virágba borítom a mezőket, életet lehelek a szunnyadó természetbe, legyen béke köztünk, nektek boldogság.

Ha én lennék a tavasz, nem fakasztanék rügyet, nem nyújtanám át virágba ágyazott áldásom a civilizált embernek. Csak csodálkozzon ez a féreg, hogy vajon mi történhetett… Lenne nagy felfordulás, a tudósok analizálnák a helyzetet, sajtókonferenciák, cikkek, közvetítések: Nem jött meg a tavasz! Na bummmm! Egyszer már tényleg ne jönne meg, hogy végre észbe kapna ez a két lábon járó gőgös kórokozó, élősködő…

De a tavasz mégis megérkezik, kedvesen, ártatlanul mosolyog, megbocsát, simogat, bátorít. A rákfene pedig fényesíti csizmáját, hogy újult erővel taposhassa és pusztíthassa Gaiát, a mi egyetlen reményünket, ami anyánkat, a mi életünket…