Időnyújtók (Making Time)


 

makingtimecoversmall Steve Taylor ismét egy zseniális alkotással gazdagította az Új Reneszánsz irodalmát. A könyv témája a pszichológiai értelemben vett időről szól, és annak múlásával, érzékelésével foglakozik. Alapjában véve úgy tűnhet, semmi köze az író korábbi zseniális alkotásához, a Bűnbeeséshez (The Fall), ám a látszat csal. Steve Taylor ebben az új könyvében továbbviszi a korábbiakban az ember (az elvevő típusú ember) aránytalanul túlfejlett önképéről (az ego) megfogalmazott gondolatát. Taylor számtalan tapasztalati tényből indul ki, amikor elkezdi oknyomozó munkáját, és csak az alapvető kérdések tisztázása után hozza szinkronba téziseit a korábbiakban megalkotott elméletével.

A történet azt kutatja, hogy miért érzékeljük különféleképpen az idő múlását. Egy látszólag banális kérdés, ám szerény elvárásaink ellenére sokkal több rejlik mögötte. Az idősebbek jól tudják, hogy a korral mintha az idő múlása is felgyorsulna. Míg gyermekkorunkban egy-egy nap végtelenül hosszú időegység és a karácsony ünnepe még december elején is szinte a végtelenbe vesző, valószerűtlen távoli eseményként rajzolódott ki, addig a nyugdíjkorhatár közeledtével a napok szinte percekké zsugorodva vágtáznak. Alig ocsúdunk fel egy új év beköszöntén érzett vegyes meghatódásunkból, máris megérkezik a tavasz, hirtelen vége a nyárnak, a tél sebesen érkezik és újra az ajándékozás örömeivel foglalatoskodhatunk.

Taylor kideríti, hogy a lineárisan múló idő képzete nem objektív fogalom, és nincsenek megcáfolhatatlan bizonyítékaink arra vonatkozólag, hogy az ok-okozati összefüggések tekintetében, a kiváltó ok, az időtengelyen mindig az okozat előtt állna. Ez a furcsa paradoxon, egy megfigyelt kvantumfizikai jelenség, melynek értelmezésével még bizonyára elbíbelődnek egy darabig a tudósok, ám mindaddig is leszögezhető, az idő dimenziója sok hasonlóságot mutat a tér (hosszúság; szélesség; magasság) tengelyeivel (lásd pl. a fizikában használatos tér-idő diagram).

A további vizsgálódás kideríti, hogy az idő linearitásának a képzete a túlfejlett ego szüleménye mely a serdülőkorban ölti fel végleges formáját. Mi úgy hívjuk, a személyiség kialakulása, kikristályosodása. A csecsemőkorban és a korai gyermekkorban még nincs, nem létezik ego és teljes lényünkkel a mindenkori végtelenül hosszúnak tűnő jelenben élünk. Ezért hiszik azt, a csak néhány percre, órára magukra hagyott gyermekek, hogy őket örökre elhagyták (lásd Jean Liedloff erre vonatkozó koherens megállapításait). Később a környezet és a nevelés aktív behatása nyomán kialakul az „én”-képzet, az ego illetve a pszichológiai értelemben vett személyiség, mely létrehozza a virtuális valóságokat, a múltat és a jövőt.

Ez egy rendkívül érdekes felvetés, ugyanis ha az idő lineáris, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő nem létező képzetek. Az egyetlen konkrét, kézzelfogható valóság, a jelen. Figyeljük csak meg gondolataink szüntelen, önkényes csapongását (thought chatter)! Kiderül, hogy felnőttként megfásult közömbösséggel viseltetünk az éppen aktuális jelennel szemben és időnk java részét egy virtuális, nem létező világban töltjük. Vagy a múlt emlékein, bajain, hibáin töprengünk, vagy pedig egy következő fontosnak hitt esemény világába temetjük magunkat. Arról beszélünk, hogy miként növekszik azon kortársaink száma, akik számítógépes játékok virtuális valóságában raboskodnak, miközben észre sem vesszük, hogy mi magunk sem élünk már a jelenben, hanem folyamatosan képzelt helyzetekben és szituációkban élünk.

A gondolatok korlátlan csapongása, a virtuális, általunk megalkotott nem létező világ bizonyítéka az, amikor lámpaoltás után képtelenek vagyunk elaludni. A csendes egyedüllét a zuhatagszerűen ránk törő gondolatok zűrzavarának a melegágya. A balesetek nagy része is „figyelmetlenség” miatt következik be, ami mögött a valóságból való kiszakítottság rejlik. A balesetet szenvedő ugyanis gondolatban teljesen máshol jár, képzete a virtuális jövőben, avagy éppen a múltban csatangol. A gondolatok félelmetes és ellenőrizhetetlen csapongása elől csak úgy tudunk elmenekülni, ha aktívan belemerülünk valami olyan tevékenységbe, ami teljességgel leköt (lásd The Flow, Csíkszentmihályi Mihálynál), avagy passzív szórakozásban részesítjük önmagunkat, tévézünk, videózunk, rádiót, zenét hallgatunk. Sokan csak úgy tudnak elaludni, ha fülük mellett szól a rádió, be van kapcsolva a TV, miközben mindegy milyen csatorna szól, csak elhessegesse a csapongó gondolatok áradatát.

A természeti népek (meghagyók) legalapvetőbben különbözősége abban rejlik, hogy az ego, az önképzet, náluk nem túlfejlett. Ez megnyilvánul például gyakran megfigyelt és történelmi példák nyomán feljegyzett türelmükben. Számukra nincs sürgető értelme a virtuális (tehát még nem létező) jövőnek. Ők szinte kizárólag, az időtlen mában, a jelenben tartózkodnak. Számukra a kor előrehaladtával sem gyorsul fel az idő, mert nem szűnnek meg érzékeikkel a valóság talaján maradni, nem szigetelődnek el környezetüktől.

A jelen kor és a civilizált ember problémáinak egyik legvirulensebb gyökere éppen a valóságtól való elszakadásban rejlik. A boldogtalanság forrása az ember és az őt körülvevő természeti világ közti kapcsolat teljes megszűnésében van. Képzetünkben, az ego hatalmas ereje ki-ki számára megteremti a maga ködbe vesző virtuális valóságát (lásd ebben az értelemben Cheri Huber könyvét, aki szintén erről szól).

Az idő és az ego fejlettsége tehát szoros összefüggést mutat. A csapongó ego lecsendesítése, például meditáció útján, újrarendezheti, visszaállíthatja az ember és környezete között fennálló egészséges viszonyt. Ennek nem csupán rendkívüli a gyógyhatása, hanem alapját képezi egy boldogabb életnek, egy a környezetére is jobban odafigyelő, minden értelemben emberibb embernek.

Nem az a cél tehát, hogy kiirtsuk önképzetünket és olyanná váljunk, mint az ártatlan, ma született bárányok, hanem hogy megszűnjön az ego korlátlan egyeduralma, mely ugyan kreativitásunk, analitikus képességeink, tudományos sikereink záloga, de egyben táptalaja félelmeinknek, rettegéseinknek, hiedelmeinknek és bűntudatainknak is. Az ego különleges és egyedi emberi tulajdonság, mely megkülönböztet minket a többi élőlénytől. Most azonban úgy tűnik, az ego nyers, kicsapongó, friss ereje még egy olyan korai fejlettségi szinten áll, amely egy illuzórikus, a valóságtól elszigetelt világba repíti az elvevő embert, aki ezért képtelen felismerni viselt dolgai következményeit.

Az Új Reneszánsz ebben az értelemben az a korszak, melynek hajnalát szerencsére már megértük, amikor a túlméretezett önképpel rendelkező elvevő felismeri a természeti világtól, a jelentől, a mától a valóságtól való komplett elszigeteltségét és lecsendesíti, kordába parancsolja egoját.

http://www.steventaylor.talktalk.net/time.htm

Kategória: Books | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s