Megjöttek!


 

Ma, e szép csendes, napos vasárnapi délelőttön örömömben elérzékenyültem. Az ok filteres civilizált szemüvegen át tekintve majdnem banális, és amikor arra vállalkozom, hogy elmondjam miért, kockázatot vállalok, hogy esetleg félkegyelmű őrültnek fognak tartani. De ezt a szerepet már kezdem megszokni ezért vállalom a rizikót.

Tudniillik néhány napja egy adást hallottam a Kossuth rádióban arról, hogy az idén késnek a fecskék, és ott ahol már megérkeztek, a vártnál kisebb lélekszámban jöttek. Amint így hallgattam a fejtegetéseket, belém vág a felismerés, hogy a házunk körül, sőt az ereszünk alatt is fészkeltek fecskék és az idén bizony még nem hallottam vijjogásukat. Aggódni kezdtem értük, bevallom őszintén. Amilyen őrült egy világban élünk, könnyen megeshet, hogy kiirtják ezeket a kedves és hasznos madarakat is. Az adásban sorolták is a rájuk leselkedő veszélyeket. Dél-Európában hatalmas kifeszített hálókkal fogják be őket az ínyencek, sok közülük meg már gyengén érkezik a több ezer kilométeres útról és elhull a kedvezőtlen időjárás miatt, meg aztán itt van ugye a klímaváltozás még ismeretlen hatása a nálunk költő madarakra. A magyar wikipédia füsti fecskékre vonatkozó ismertetése szerint „2001 és 2006 között drasztikusan csökkent az állomány”. Egyszóval ilyen hülye tudok lenni, tényleg összeszorult a szívem. Hazaérve mindjárt kimentem és figyeltem, hallgatóztam, de sehol, semmi jele nem volt ittlétüknek. Aztán már-már napirendre tértem a szomorú tény felett, hogy esetleg lőttek az idáig szinte észre sem vett fecskéinknek. Valahogy így lehetünk mindennel. Csak akkor vesszük észre, hogy számunkra kedves és hiányzik, ha már nincs.

Aztán ma, ahogy ott téblábolok a teraszon és nézem, nő-e már a frissen vetett fű, meg hogy kell-e öntözni a szárazság miatt, hallom ám, felhangzik egy fecskemadár-szerű tipikus vijjogó köszöntés. Egészen rövidke volt csak és nagyon távolinak tűnt. Rosszul hallok? Káprázat? Mintha menykő vágott volna belém – ez FECSKE lesz, mondom így magamban! Hallgatóztam, semmi! Figyelem az eget és néhány perc feszült várakozás után meg is látom, hallom őket. Gyors, kecses vágtázó repüléssel cikáznak ide-oda a magasban. Hát, nem tudtam visszatartani az örömkönnyeket. Üdvözöllek bennetek ti drága kedves madarak.

Kategória: Uncategorized | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s