Ma emlékezetesen gyönyörű késő őszi idő volt. Bár a Duna mentét egész délelőtt sűrű köd borította, a közeli hegyekben viszont a verőfényes napsütésnél kívánni sem lehettet volna jobbat. Így aztán nekibátorodtam egy újabb kihívásnak és nekimentem az E60 névre keresztelt klettersteignek, mely a Flatzer Wand  Természetpark egyedüli igényesebb (C – C/D) ferratája. Azt hiszem az idén ténylegesen is ez volt az utolsó sziklafalmászás, bár túrázni, kellemes, száraz idő esetén még talán majd lehet (évadzárót speciell már tartottam…).

Az E60 két szakaszból áll. Az első egy rövidebb és gyakorlatilag merőleges emelkedő, melynek kulcspontját C/D  kategóriával értékeli az osztrák Klettersteig-Atlas. Nos, miután eleddig még nem voltam C-nél nehezebb ösvényen, bevallom nagyon izgultam. Mérlegeltem is, hogy érdemes-e egyedül belevágnom, de a napsütés optimistává tett. Mire Flatzba értem már minden kételyem elszállt.

Az E60 déli fekvésű és miután a lomblevelűek már téli álomba szenderültek, a falat többé-kevésbé akadálytalanul érheti a szárító napsütés. Nedves, csúszós viszonyok esetén, biztosan visszakoztam volna. Az említett C/D pont bizony kemény diónak bizonyult. Szerencsére van előtte (illetve alatta) egy kis platform, ahol nyugodtan lehet mérlegelni. Az egyébként létfontosságú drótkötél itt most inkább akadálynak bizonyult. Először megpróbáltam alatta átjutni egy fejmagasságban lévő sziklafelületre, de szűk a hely és a hátizsákom minduntalan beleakadt a drótkötélbe. Új stratégiát kellet tehát kitalálnom. Ha alatta nem megy, akkor majd felette. Ez aztán sikerült. A drótkötél nittjére állva, lendületből értem el a megcélzott kicsiny platformot. Innen aztán már ment minden ragyogóan, mint a karikacsapás. Az első szakasz végén megkönnyebbülten ültem le egyet szusszanni, és kortyintani a kulacsomból. A táj látványa és a napsütés simogatott.

A második szakasz hosszabb és talán kimerítőbb is, de nincs ilyen kritikus mérlegelésre okot adó pont. Az ösvény mérsékelten emelkedik rézsútosan a feljebb fekvő Naturfreunde-Haus felé. Annyi bizonyos, hogy jól megdolgoztatja a kar és a váll izmait. A vége felé egy lukban van elhelyezve az ösvénynapló. Beírtam magam, “itt járt Sztefanó 2010 november 14.-én, üdv”.

Lefelé a Ternitzersteigen akartam jönni, de valahogy elvéthettem a letérőt és helyette egy meredek árokban találtam magam araszolgatva a Flatzer-Loch felé. Az árokban így késő ősszel helyenként térdig áll a lehullott falevél teljesen elrejtve a talajt – ez elég veszélyes és csúszós. Többször is ülepen szánkózva találtam a legtanácsosabbnak a továbbhaladást, de végül is jó kaland volt.