Már régen szerettem volna ehhez a témához néhány gondolatot fűzni. Rendkívül sok félreértés forrása ugyanis az a felfogás, miszerint a modern technológia egy olyan varázslatos trükkök tára, egy olyan csodafegyver, mely talán már a közeljövőben megold sok, az életünket ma még megkeserítő problémát (energia, betegségek, hulladékok, stb.).

Ez a felfogás arra alapozza az optimizmusát, hogy a technológia önmagában neutrális és a felhasználó kultúra, a csoport, illetve az egyén erkölcsi beállítottságától függ, hogy végül is jót, avagy rosszat cselekszünk-e vele. Példának okáért gyakran hozzák fel az íjat és a nyílvesszőt, melyek segítségével a korabeli vadász jóllakathatta családját, de embertársaira, ellenségeire is rátörhetett. Ergo, ez a technológia jó, avagy ártalmas, a felhasználó szándékaitól függően, miközben önmagában teljes mértékben semleges.

Tényleg ilyen egyszerű lenne ezt az elvet a minket ma körülvevő újkori szerkentyűkre és komplikált eljárásokra alkalmazni? Tényleg jó utat mutat, mondjuk a Peter Joseph és Jacque Fresco nevével fémjelzett Zeitgeist mozgalom, mely ugyan a forrásalapú gazdaság (ressource oriented ) elvének a bevezetését szorgalmazza (Venus project), ám illusztrációikban és konkrét javaslataikban számtalan utalás található a technológiára, mint olyan eszközre, melyet elég jóakaró, körültekintő, környezettudatos szemlélettel alkalmazni, és máris óriási minőségi előrelépés történhet egy igazságosabb és boldogabb társadalom irányába.

Szerény véleményem szerint a fent sugallt képletek túlzóan naivak, utópikusak. Az elv annyira csábító, hogy már-már gondolkodás nélkül, szinte örömmel fogadjuk el egy szebb jövő reményében.

Derrick Jensen, What we leave behind (Milyen hulladék marad utánunk) című könyve konkrét meghatározást kínál egy-egy technológia megítélésre és ártalmasságára, avagy éppen ártalmatlanságára. Az elv annyira egyszerű, és annyira egyértelmű, hogy már szinte a szemünket is kiböki. Talán éppen ezért nem látjuk?

Jensen arra hívja fel a figyelmünket, hogy a természet örök körforgása a modernkori ember fellépéséig nem ismerte a hulladék fogalmát. Minden használati tárgy, technológia olyan anyagokból készült, melyek idővel, természetes úton elbomlottak. Ez egy egyszerű és örökös elv, miszerint egy-egy szervezet halála más szervezetek születésében bábáskodik. Az elbomló test, az élő szervezet halála közvetlenül is, új, más formájú és rendeltetésű növényi és állati élet értékes forrása.

Alapjában véve így volt ez mindaddig, amíg elkezdtünk modern technológiák garmada segítségével korróziómentes anyagokat produkálni egyenesen az örökkévalóság számára. Ennek következménye többek között a mérgező atomhulladék, a műanyagok széles skálája és a megszámlálhatatlan vegyi anyagok tömkelege. Jellemző furcsaság, hogy miközben egy-egy ilyen terméket csak percekig (nejlonzacskó) használunk, lebomlásuk több évezredig is eltarthat, ha egyáltalán. De mindaddig is, amíg az a nagyon távoli jövőben feltételezhetően végbemenő lebomlás megtörténik, folyamatosan mérgezi, gyilkolja az ilyen idegen anyagokhoz nem szokott élővilágot. Mint például az ultraibolya sugárzás és a hullámverés hatására apró darabkákra morzsolódó műanyaghulladék az óceánokban, melyeket fitoplanktonnak vélnek a madarak és a tengeri élőlények. A csalóka mimikri következménye, hogy műanyaggal tele gyomorral halnak tömegével éhen.

Én nem hinném, hogy a műanyagok nagyobb része ártani vágyó szándékkal kerül piacra. Sőt, helyenként a gyártók kifejezetten hisznek benne, hogy az általuk előállított anyagok, az emberek javát hivatottak szolgálni. Ez persze igaz addig a néhány percig, óráig vagy hónapig, amíg a termék használatban van. De mi történik azután? Hogyan küzdjünk meg a zavarba ejtő ténnyel, hogy a Föld, a természet, képtelen megemészteni az ilyen jellegű hulladékokat. A környezetünkben egyre csak gyűlnek, immár exponenciális sebességgel.

Más, szintén nem kifejezetten rosszat akaró technológiák bevetése sem tűnik ártalmatlannak. Itt van más példának okáért az arany.  Magyarország jól tudhatná, mennyire ártalmas a kitermelése, hiszen tíz éve történt, hogy százezer köbméternyi cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz zúdult az aranymosással foglalkozó nagybányai Aurul bányavállalat létesítményéből a Lápos folyóba ahonnan a Szamosba, majd a Tiszába folyt át a méreganyag.

És mi a helyzet az alumíniummal? Nem akarunk vele rosszat, csak repülőgépeket, meg könnyűfém szerkezeteket gyártani. Ennek kapcsán már számra sem merem venni a vörös iszapot, olyan sokszor szóltak róla az elmúlt esztendő híradásai.

Aztán itt van még a szonár, melyet a haditengerészet mellett például a google is használt egy nem kifejezetten háborús, vagy gonosz cél érdekében, amikor feltérképezte a tengerek és óceánok fenekét, hogy mi kényelmesen szemlélhessük a számítógépünk képernyőjén a Föld legrejtettebb mélytengeri területeit is. Közben se szeri se száma a partra vetett bálnák és öngyilkosságot végrehajtó delfinek seregének. Mert annyira ostobák vagyunk, hogy bár már pontosan tudjuk, hogyan kommunikálnak ezek a meglepően értelmes lények, mégis kitesszük őket a szonárok harsogásának, melyeknek olyan a hatása ezekre az élőlényekre, mintha éjjel nappal dübörögne a fülünkbe a siketítő zene. Ez helyrehozhatatlan stresszt okoz az állatoknak, hiszen szegények mind orientációjukat, mind pedig több ezer mérföld távolságban levő kapcsolataikat elvesztik. 

Ez a lista vég nélkül folytatható és teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a technológia semmi esetre sem lehet neutrális, ha nem illik bele a természet örökös, életet vesztek-életet adok körforgásába, avagy a bolygó faunáját és a flóráját gyilkolják.