Az őszi ráadás


Szegény rég megboldogult nagyanyám szokta öcsém élénkségét úgy jellemezni, hogy “ez a gyerek kiveszi az ember spikkjét”. A „spikk” valószínűleg a német Speck begömöriesített változata lehetett, és a panasz annyit jelent, hogy a gyermekkel való foglalatoskodás annyi energiát emészt fel, melytől az ember lefogy, zsírja, hája is leépül. Nos, elvileg pont így tudnám jellemezni a mai kletterezésemet a HTL-Steigen. Egyszerűen kiveszi az ember „spikkjét”. Tán egy hónapja lehet, hogy először végigmentem rajta és most úgy gondoltam megismétlem a mutatványt, még mielőtt a téli időjárás teljesen ellehetetleníti, illetve még jobban megnehezíti (a [K1] szerint egész évben bejárható) a megmászását.

Most nem fönt kívántam kezdeni (az utolsó harmaddal), hanem rendesen lent. Bevallom, utolsó pillanatig nyitva hagytam a végső döntést arra vonatkozólag, hogy beszállok-e avagy szépen összecsomagolok és elnapolom az akciót tavaszig. Mára ilyen szupi időt (lásd a képet lejjebb) jósolt a Schneebergland vidékére a meteorológia, amiről úgy látszik a Hohe Wand szellemei nem értesülhettek, mert bár megérkezésemkor a nap még halványan láttatta magát, de később aztán teljesen a felhők mögé vackorodott.

image

Most is a Postl fogadó előtt parkoltam le és a Völlerin-Steigen ereszkedtem le a beszállóhoz. Útközben alkalmam nyílt, alaposan megszemrevételezni a nedvességi viszonyokat. Az eredmény nem volt kápráztató. A leereszkedést nem csak a sikamlós és helyenként sáros út nehezítette, hanem a lehullott falevelek is. A növényzetmentes területeken viszont a szikla egészen jó állapotban volt. Néhány sziklamászót is megpillantottam, amint felfelé küzdik magukat. A Wandfußsteigre érve, még mindig nem szántam el magam és továbbra is nyitva hagytam a mai mászás ügyét.

A beszállóhoz érve kíváncsian meresztgettem a szemem, vajon vannak-e hasonszőrű vállalkozók (csehek például). Igen, voltak, de nem csehek (azok csak később érkeztek). Egy páros már fent jár szép magasban, egy másik duó meg éppen hegymászó kötélen ereszkedett alá. Na, mondom, ezeket meg mi lelte? Mindenképpen meg kellett várnom őket, majd mikor földet értek kíváncsian érdeklődtem fordított útirányuk okát. Mint kiderült, a behajlás felett elfogyott az erejük és úgy döntöttek, hogy inkább visszavonulnak. Okos belátás.

Ez mondjuk, speciel a lelkületemre, nem hatott biztatóan. Az sem, amikor azt kérdezte az egyik, hogy vajon tényleg egyedül kívánok-e nekivágni. Már-már kezdtem fátylakat borítgatni vérmes reményeimre, amikor is, na, vajon kik bukkantak fel? Igen, igen, megérkeztek a csehek. Hárman. Azt kérdezgették, vajon miféle Steig ez C-s vagy D-s? A múltkorihoz hasonló, teljesen felkészületlen csapat. Hát mondom, sajna sem C, sem D mert így az elején inkább E, meg itt-ott D/E. Ezen látszólag kicsit meghökkentek. Arról beszéltek, hogy a Dolomitokban már klettereztek. Nekem meg biz arról nem volt fogalmam, hogy ott milyen Kletterek vannak. Lélekben meg csak zsörtölödtem hogy lám lila gőzük sincs, mire vállalkoznak. Ezután bújtam is bele gyors elhatározásomban a beülőbe, nehogy elém húzzon a csapat, mint a múltkor. Semmi kedvem nem volt fölös erőfeszítéseket végeznem az esetleges kényszerű előzgetések miatt (lásd előző beszámolómat).

Egyszóval, nagy durral elindultam. Előtte még bakancsom rovátkáiból egy ágacskával kipiszkáltam a sarat, ami bizony utólag is, jó ötletnek bizonyult. Úgy terveztem (a csehek vizslattak lentről nagyon) hogy az E-s áthajláson most lendületből elegáns mutatvánnyal jutok túl. Ez nagyjából sikerült is, mert nem kellett magam bekattintanom a pihenőbe, mint a múltkor, de ez a snájdigozás úgy kivette a “spikket” a karjaimból, hogy magam is megrémültem egy halovány pillanatra. Némi szusszanás után folytattam utam, ám konstatálnom kellett, hogy tapasztalat ide, mutatvány oda, ma mintha ólmosabbak lennének a karjaim, mint a legutóbb. Ennek okain egy kicsit még elmorfondíroztam, és egy magyarázatot is találtam. Az utolsó négy hétben a fél maratoni futóversenyre készültem és minden mást hanyagoltam, pl. a fekvőtámaszokat. A verseny egy hete volt, az is jól kivehette a “spikkemet”. Úgy döntöttem tehát, a bravúros-sziklanyűvős, brutális-drótkötelezéses, felszaladós-kletterező módszerem helyett most megpróbálok lazán technikázni. A technikás módszerrel sok erőt meg lehet spórolni. És képzeld, ez nagyjából be is jött. Még csodálkoztam is, hogy olyan szakaszokon, ahol szeptemberben még erőfitogtatósan, jól megmarkolva és két lábam közé véve a drótot felszaladtam a falon, most találtam, réseket, jó támaszokat, beugrásokat a lábnak, ami jelentősen csökkentette a karizmozás intenzitását. Hogy mi-mindenre jó az is, ha a bicepszek éppen nem pukkadoznak a túlcsorduló energiakötegektől!

Azt terveztem, most mindhárom harmaddal végzek, de közbeszólt a köd. Amint megpillantottam a fejem fölött a szakadék fölé kinyúló Sky-Walk körvonalait, a felhők kezdtek olyanféleképpen sűrűsödni, hogy hiába közeledtem a kilátó felé, egyre kevesebbet láttam belőle. Mire kiértem a második harmad végére, a látótávolság már csak néhány méterre csökkent a Sky-Walk meg komplett eltünt. Ezt mondjuk még meg lehetett volna emészteni (mert ugye csak a drótkötél mentén kell araszolgatni), de a ködből kicsapódó finom nedvességet már nem! Csak semmi felesleges kockáztatás! Fogtam magam és kihasználva a menekülő út adta lehetőséget, szépen távoztam a Völlerin irányába. Így is elég volt. A maradék harmadot majd egy verőfényes napon pótolom, de akkor tényleg egyszerre.

Kategória: Sport, Story
Címke: , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s