A jó reklám néha alaposan melléfog, miáltal sikerül alaposan a fején találnia egy más szöget. Történt ugyanis, hogy felfigyeltem két számomra ez idáig teljesen ismeretlen hegymászóra, akik egy jópofa sztoriba ágyazva valamiféle édességet hirdetnek. Azért jó a reklám (szigorúan az én szempontomból), mert a hirdetett termék helyett, az előadott pajkosságra vonja a néző figyelmét, miközben a reklámozott termék elképesztő sikerrel háttérzörejjé fakul.

Megtudhattam tehát, hogy kik a Huber testvérek. Thomas és Alexander német extrém- illetve gyorsmászók. Hogy mennyire gyorsak, azon el is álmélkodtam. Teljesítményük elvileg jól szemlélteti a különbségeket úgy általában is, mely ember és ember között létezhet. Korábban leginkább a szellemi magaslatok különbségein szoktam eltöprengeni. Például a mindenhol leselkedő mélységek és szakadékok veszélyein. Máskor meg a vakító magasságok fényeitől borzongok, miközben áthidalhatatlannak érzem az árkok és csúcsok közti távolságokat. Sajnos nem könnyű (sőt helyenként kifejezetten nehéz) a különbségeket mindenki számára kidomborítani. Talán ezért van annyi balfácán és szánalomra méltó tök a közélet porondján (de ez egy más téma).

A gyorsmászók esetében viszont a mindenkori különbségek jól megfoghatóak. A mondanivalóm picuri kis lényege azt kívánja aláhúzni, hogy az itt jól látható fizikai teljesítmények közti szélsőségek hasonlóan markáns módon léteznek a szellem dimenzióiban is.

A Yosemiti Nemzeti Parkban van egy 1400m magas sziklafal (El Capitan), melyet tapasztalt hegymászók körülbelül három-négy nap alatt gyűrnek le. Ezt úgy képzeld el, hogy valamely csapat elindul, mondjuk hétfőn reggel, könnyes búcsút int a hátra és lenn maradóknak abban a reményben, hogy ha jól végzik dolgukat, csütörtök délután talán sikerül fentről leintegetniük. Íme, egy ilyen három fős csapat diadalittas beszámolója, mely magyarul valahogy így szólna: “Sikerült, megcsináltuk! Hárman, négy nap alatt megmásztuk a The Noset” (A The Nose az útvonal neve). A mellékelt képen jelölve vannak azok a pontok, ahol a sziklafalba beakasztva (Biwak) töltötték az éjszakáikat. Fontos megjegyezni, hogy jól edzett fickókról, sziklamászókról van szó. Nem véletlen tehát a nagy örömmel világgá kürtölt teljesítmény, mely a legtöbb aszfaltkoptató átlagpolgár számára eleve megfoghatatlan, megismételhetetlen extrém teljesítmény.

És akkor itt jönnek a képbe a Huber testvérek, akik ezt a négynapos útvonalat nem három, nem kettő, de nem is egy nap alatt tették meg, hanem 2007-ben mindössze 2:45:45 azaz, igen jól látod, nem tévedsz, két óra és negyvenöt perc alatt. Talán nem csorbítja a teljesítmény fényét, hogy 2010-ben a rekordot egy más duó (Dean Potter és Sean Leary) 2 óra 36 percre javították.

Egy interjúban az idősebb Thomas Huber szól a boldogságról, illetve az érzésről, ami ezt számára megtestesíti. Csak azért említem, mert – itt jön egy kis borsókázás – a megfogalmazás tökéletesen tükrözi a természeti népek jól megfigyelt viszonyát a jelenhez és a most pillanatához. Mintha egy évezredeken átívelő láthatatlan kör záródna be. Úgy tudjuk, hogy korábban az emberi közösségek egy időtlen világban, az állandó jelenben, a fizikai valósággal soha meg nem szűnő kapcsolatban éltek. Az olyan virtualitások, mint az elképzelt jövő, a holnap vagy a következő nyár csak másodlagos jelentőséggel bírtak. Thomas is hasonlóan érez, amikor a riporternek elmondja, hogy sajnos gondolatban már a soronkövetkezö előadása miatt izgul, majd meg kell terveznie, mi lesz azután és így szüntelenül egy a közelebbi vagy távolabbi jövő eseményeire kénytelen összpontosítani. Ez elmondható rólunk, rólad is. Ezzel szemben mászás közben a sziklafalon kizárólag a jelen és a most létezik, a szoros, megbonthatatlan kapcsolat a tapintható, jól érzékelhető fizikai valósággal. Amikor minden porcikájában érzi, hogy része az időtlen világmindenségnek. Ez a boldogság alapállása.