Tavaly csak kibiceltem a Vienna City Marathon és olvasóimban kialakulhatott egy olyan benyomás, hogy akkori híradásomban személyes csalódásom miatt sem bántam kesztyűs kézzel, a rendezvénnyel. Nos, az idén, korai örömömre, újra rajthoz állhattam, bár indulásom az idén is, az előző évihez hasonló okokból kifolyólag, szalmaszálon függött és ezért a felkészülésem távolról sem volt ideális.

Tegnap aztán sajnos bebizonyosodott, hogy a tavaly kritizált trend egyáltalán nem javult. A tömegrendezvény megszervezésének és lebonyolításának a színvonala számomra negatív rekordot döntött. A VCM immár nem a lelkes hobbisportolókról szól, nem azokról, akik valamiféle teljesítmény elérésében érdekeltek, hanem a nagy gonddal, művileg körülrajongott sztárokról meg a városnéző bárgyú turistákról, akik ilyen perspektívából is szeretnék megtekinteni Bécs nevezetességeit. De legfőbbképpen persze a nyereségről, a profitról illetve hát a bevételek minden ároni növeléséről és ennek következtében a költségek lefaragásáról.

A fenti ábrán jól látható, hogyan alakult a VCM résztvevőinek a száma 1984-től. 2006-ban, első indulásom alkalmával még “csak” 24.000-en álltak rajthoz. Akkor, én ezt még valamelyest elviselhetőnek érzékeltem. Az idén, 2012-ben a több mint 36.000 futó kifejezetten túlterhelte a megadott, és évek óta fix kereteket, ha úgy teszik a hardwaret, amibe beleágyazták.

Becslésem szerint a felállított illemhelyek száma sem igazodott a megnövekedett igényekhez. A hat évvel ezelőtti, még valamelyest elviselhető 10-15 perces sorban állás a budik előtt, mára 35-40 percre növekedett. Rettenetesen cinikusan hangzott tehát a rajt előtt a hangosbemondóban elhangzott felhívás, miszerint a résztvevők szíveskedjenek ne az utcán elvégezni szükségüket, hanem használják az erre a célra felállított illemhelyeket. Miután az említett műanyagbódék megközelítése, főleg a hölgyek számára, eleve kilátástalan küzdelemnek ígérkezett, nem is lehet azon csodálkozni, hogy a rajt színteréül szolgáló Wagramer Strasse egy fekáliáktól bűzös kloákává vált egyetlen óra leforgása alatt. Eközben a szervezők, valamely, a város fölé néző kávéház nagy üvegablakú kilátójában üldögélve dörzsölgették a markukat. Annál is inkább, mert a nevezési díj az elmúlt hat esztendőben a duplájára emelkedett, miközben az úgynevezett goody-bag (résztvevői ajándékcsomag) tartalma feleződött.

A rendezvénynek az ilyen a túlzsúfolt feltételek mellett vajmi kevés köze van egy igazi futóversenyhez, hiszen itt inkább a váll-váll és könyök-borda elleni küzdelem jegyében zajlik a megmérettetés. Esetleges előzés csak kifejezetten nagy erőáldozat árán lehetséges, hol jobbról, hol pedig balról cikázva, kanyarogva, pillanatra felgyorsulva, meglódulva majd egy-egy a tömegen véletlenszerűen megnyíló résen át egy ideiglenesen felszabaduló folyosón át sodródva. A manőverek végeláthatatlan és kényszerűen véletlenszerű sorozata végigkísér. Esély sincs rá felvenni egy személyre szabott folyamatos tempót. Egy-egy kanyarban aztán olyan cudarul leszűkülhet a haladás keresztmetszete, hogy már lassítani sem elég, és itt-ott akár teljes megtorpanásra késztet az összegubancolódott embertömeg.

A célnak helyet adó Heldenplatz sem bírja már az ilyen strapát. A történelmi épületek kapui és átjárói közé veszélyesen nagy tömeg szorul be. A szirénázó mentőautó hosszú percekig képtelen a helyszínre érkezni, mert a tömeg hiába szeretne utat nyitni, nincs hová kitérni. Egy iszonyat! Meggyőződésem, hogy mindez addig fog folytatódni, amíg néhány résztvevőt egyszer halálra nem taposnak egy pánik nyomán kitört tülekedésben. Mert mindig történnie kell valaminek ahhoz, hogy leessen a tantusz. Érvek, belátás, józanész nem sajátja a milliókért bármire képes civilizáltaknak.

A sajtóban (pl. ORF) persze csakis megrészegült diadalról szólhat a híradás. Kritikus, józan hangvételű helyzetjelentés nem kívánatos. El tudom képzelni, miként vágná el saját karrierjét az az újságíró, aki ezt mégis szemtelenül megtenné. Csak azzal illik büszkélkedni, hogy mekkora bevételt jelent ez a fővárosnak és milyen gyönyörűen növekszik ez által a gazdaság.

Nos, én valószínűleg utoljára tettem tiszteletem ebben a káoszban és inkább majd szerényebb és kisebb rendezvények után nézek, ha versenyezni kívánok. Aki egy jól megszervezett, stressz nélküli maratoni futóversenyen szeretne részt venni, az véleményem szerint messziről kerülje el a bécsi VCM-t. A szervezők ugyanis jövőre még több versenyzővel számolnak – teljes realitásvesztés! Mondom mindezt annak ellenére, hogy a 2010-es fél maratoni eredményemet (1:57:04), az áldatlan viszonyok ellenére is tegnap sikerült 1:55:40-re javítani (ami viszont mégis jóval elmarad a személyes rekordomtól).

Utóirat: véleményem szerint a New York City Marathon feltételeihez hasonlóan itt is szükséges lenne a benevezéshez egy szerény teljesítményküszöb felmutatása. Csak így lehet a teljes lepusztulással fenyegetö rendezvényböl ismét rangos eseményt csinálni. A limitnek nem kell mindját elérnie a New York-i szintet. Félmaraton esetében 2:10 – 2:15 illetve a teljes távon a 4:40-4:45 körüli benevezési küszöb az idén legalább 4000-5000 korzózó blokkolót tartott volna távol.