Amerre a madár se jár– Handlesberg


Csúcsok felé törni télvíz idején jó kondíciót igénylő (magányos) vállalkozás mely úttalan utakon, vadregényes tájakon át vezet, távol a hétköznapok zajától. Célom a Handlesberg nyáron sincs a főbb attrakciók listáján, tán, mert a szomszédos Obersberggel ellentétben, errefelé nincs betérő, nincs menedékház sem egyéb más vendéglátó. A túrázó önmagára utaltsága, itt tömény, ha eltekintünk lenn a kiindulópontban elhelyezkedő vendégfogadótól (Gasthof Gruber).

Handlesberg Handlesberg_3D
 HandlesbergProfile

A táv (Schwarzau im Gebirge, Grubenfranzl, Handlesberg, Grubenfranzl, Schwarzau im Gebirge) cirka 12.5 km, 960m szintemelkedés, bruttó 6:15 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Amikor –15 fokos fagyban elindulok Schwarzau im Gebirge déli csücskéből még nem sejtem teljes világossággal, miféle erőfeszítések várnak rám. Eleinte a hótalpak a hátizsákra erősítve maradnak, mert a jól kigyúrt nyomon könnyen lehet haladni. Az út egy a Schwarzau fölé magasodó kilátóhegyen át vezet, majd egy horpadásba ereszkedik, hogy ismét meredeken emelkedjen a célig. A kilátóhegy derekán aztán úgy megszaporodik a tél fehér gyümölcse, hogy hótalpakra váltok és mivel közben a testkazán is teljes gőzön üzemel már, egy feleslegessé vált réteg ruhától is megszabadulok.

Szürke felhők, a táj fölé kifeszített egyenletes rétege árnyékolja le a napot. A korábban beígért 4-5 órás napsütésből semmi sem marad. Ilyenkor van valami komor, félelmetes és nagy elővigyázatosságra intő a hegyekben, mely csak ragyogó napsütések idejére olvad szerte. A felhők alatti horizont viszont tisztán belátható és ebbe a borongós panorámába anélkül férnek bele Alsó-Ausztria hegyei, hogy csúcsaik a felhőrétegbe vesznének. A szinte teljes szélcsend viszont nagyon jó jel.

A horpadásban magára hagyatva omladozó tanya épületeihez (Grubenfranzl) már csak két előttem haladótól származó cirka háromnapos nyompár vezet. Tüzetesebb vizsgálatom kideríti, minden bizonnyal ugyanattól a túrázótól származnak, csak az egyik fordított irányba mutat, tehát az illető lefelé is ugyanerre jöhetett. Itt, a lapályban és a belőle kivezető mezőn ugrásszerűen megvastagodott hóréteggel szembesülök. A követett nyomok is alig láthatóak már, befedte őket a szélhordta porhó. Küzdelmes az előrejutás. Azon tanakodom, hogy ha ez így megy tovább, felemésztem minden erőmet, még mielőtt célom közelébe érnék. Szerencsére feljebb az ösvény és a nyomok egy erdőn át visznek tovább, ahol jóval kevesebb hó fekszik és nagyobb erőfeszítés nélkül lehet lépegetni.

P1050280

Egy felfelé ívelő árok alján aztán meglepetésemre a nyomok eltérnek a rendes útvonaltól. Az előttem haladó vagy nem látta a fára felfestett piros jelzést, vagy előre megfontolt szándékkal tért el balra. Már nem fogom megtudni. Nem kezdek új nyomot a szűzhavon, inkább követem a nyomokat a meredek kaptatón mely egy drótkerítéssel lezárt erdei úthoz visz fel. A kerítésen a magas hó miatt nem nehéz átlépni, inkább a kerítés alá való felkapaszkodás okoz gondot. Vagy háromszor-négyszer is visszacsúszom. Fórumokon olvastam, hogy itt keresztbe-kacsba kerítéseken át kell közlekedni, de átkelést segítő létrákról is szólt a fáma. Mivel nem a rendes útvonalon haladok, nem csoda, ha extra akadályokba ütközöm.

Még háromszor kell a kerítésen átkelni. Mindhárom esetben a természetes enyészet okozta sövénydőlés és a hó vastagsága miatt nem okoz gondot az átkelés, hacsak nem számítom bele az alkalmas átkelési pont keresgélését. Ez történetesen a negyedik, utolsó esetben elég sok tipródással és keresgéléssel jár. A napokkal előttem itt járt vándor többször is nekiiramodott, majd visszafordult, mire rátalált. Végigmegyek valamennyi zsákutcán, mert nem tudhatom, hogy a dupla hótalpnyom csak egy kudarcba fulladt hátraarcot takar-e avagy a rendes visszafelé vezető útvonal nyomdokait jelzi.

Állhatatosságom nyomán végre átkelek a csúcshoz vezető gerincen és egy utolsó derekas kaptató előtt állok. Közben a nyomok a hegy alatt elkanyarodnak a nirvánába. Egy darabig még követem őket, trükkös útkeresésre gyanakodva, de aztán nyilvánvalóvá válik, hogy célomtól távolodom. Döntenem kell, mitévő legyek.

Inkább felhagyok az eddig jó szolgálatot tett nyomok követésével és visszataposok a pontig, ahol a csúcsra vezető ösvényt sejteni remélem. Nem is tévedek, egy távolabbi fenyő kérgén meglátom a felfestett piros jelzést. Viszont amint lelépek a nyomvonalról, térdig süppedek a porhóban, helyenként combig, alig tudok kikecmeregni. Na, most mitévő legyek. Hátraarc legyen-e dolgom végezetlenül, vagy egy Reinhold Messner állhatatosságával küzdjem fel magam a csúcsra (tényleg ez a név jutott eszembe, de csak azért, mert most olvasom a könyvét). Célom alig 100-150 méterre előttem és 50 méterre felettem lehet.

Nekiveselkedem tehát és lépésről-lépesre apránként küzdöm magam egyre feljebb. Egy-egy fenyő alatt kérgesebb hóra lelek, ami jól megtart, hogy egy további lépes után ismét elnyeljen a porhó. Biztató jel, hogy a földbe szúrt, piros vasrudakra lelek. Valószínűleg a helyes útvonalon araszolok felfelé. Kemény küzdelem után, kiérek egy sima tisztásra melynek átellenes végében egy vadles van. Egy beszámoló írója említi. Nem lehetek tehát messze. A csúcsot sajnos nem lehet látni a fenyvestől. Csak sejtem az irányt.

El kell döntenem, merre próbálkozzam a végső ostrommal. A turistaút jeleit itt hiába kémlelem, elnyelte mindet a föld, akarom mondani a hó. Körülöttem mély szűzhó, amerre csak a szemem ellát. Nekiveselkedem egy rámpának, de olyan meredek, hogy visszacsúszom. Új utat kell keresnem. Fenyőfák koronája alatt nyílik egy reményteli rés. Itt a hó is kérgesebb, elindulok hát. Cudarul meredek kaptatón vagyok. Helyenként csak harmadszori nekifutásra sikerül feljebb lendülnöm, de most már nem tágítok. Ha törik-szakad is, de nincs meghátrálás. Pattanásig feszülnek az izmaim, amint újra összedem magam besüppedve az egy-másfél méteres hóba.

Örömmel tölt el, amikor sítúrázók friss nyomaira lelek. Átellenes, azaz keleti irányból érkezhettek. Követem a sítalpak húzta tipikus nyomokat és végre feltűnik a Handlesberg mini csúcskeresztje. A hegy teteje csak talpalatnyi. Kis túlzással élve, ha már hárman fenn vannak, akkor a negyedik nem fér fel. A kereszt mögött a csúcsot északról egy irdatlan szakadék határolja, melynek szélére veszélyes hópárkányt rakott az elmúlt szélvihar.

Csak nyugati és északi irányban van szabad kilátás. Dél és kelet felé a kilátást a magasra növő fenyves blokkolja. Készítek néhány fotót, majd valami alkalmas uzsonnahelyet keresek. Fenn a kersztnél az általános szélcsend ellenére is élénk a légmozgás. Nem kifejezetten kellemes a felhevült testnek. Alább szállok és agy fa ágára akasztom a batyumat, míg pótlom testem kimerülőben lévő tartalékait.

Lefelé sokkal élvezetesebb a haladás. Ennek ellenére a megpróbáltatásaim után elvetem az eredetileg körútnak tervezett túra gondolatát. Nem kívánok egyméteres hóban bukdácsolva új nyomot vágni. Inkább saját nyomdokaimban, extra megerőltetések nélkül kívánok visszaérni a kiindulópontba. Érdekes, hogy pont a legnehezebb feljutással kitüntetett kulcspontokban a legélvezetesebb a lefelé csusszanás. Hajhó! Helyenként direkt is a finom porhóra bízom magam. Ezért volt hát az előttem haladónak is emitt-amott egymással párhuzamos nyoma, mintha ketten mentek volna egymás mellett.

Örvendezem, hogy a majdnem 1000 m szintkülönbséget sikerült combgörcs nélkül legyűrnöm. Sajnos korai az öröm. A lapályba érve utolér a sors keze. Innen természetszerűleg még a Schwarzau fölé magasodó emelkedőn kell áttornáznom magam. Bár már több mint egy órája vagyok a visszafelé vezető úton és a felfelé haladáshoz szükséges izomcsoportoknak volt elég idejük megpihenni, az újabb emelkedő teketória nélkül görcsbe rándítja az adduktórumomat. Azaz, még időben felismerem a riasztó jeleket ahhoz, hogy a fájdalmas végkifejletet nyújtással megelőzzem. Speciális technikát fejlesztettem ki amit alkalmazok is. A kaptatón tehát csak nagyon lassan haladhatok. Öt-hat lépésenként nyújtok és lazítok. Testem súlyát megpróbálom a vándorbotokra helyezni. Végre kínos lassúsággal elérem a kilátóhegy tetejét és tudom, hogy nyert ügyem van. Lefelé ismét könnyen megy minden, mintha előtte csak rossz álom gyötört volna.

A Handlesberg megmászása télen egy élvezetes, magányos kaland, jó kis kondíciós kihívás mely újra megleckéztetett. Az előttem haladó nyomai nélkül minden valószínűség szerint nem jutottam volna fel a csúcsra. Nyáron majd ellátogatok ide ismét. Kíváncsi vagyok milyen az út ha zöldell a természet.

Kategória: Hiking-Climbing, Hobbies, Snowshoeing, Sport, Story | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s