Lassan vége a télnek. Tényleg csak lassan, mert normál esetben ilyenkor már tavasz köszönt, de a kikelet pechjére legyen mondva, ma volt a leghidegebb síelő napom. Ezt onnan tudom, hogy két kesztyűben is fáztak az ujjaim és a szokásostól eltérően, egyel több, azaz négy réteg ruhát is elbírtam magamon. Mindezek persze nem akadályozhattak meg abban, hogy pont ma, úgy istenesen ráérezzek a síelés technikájára.

Kifejtem. Véleményem szerint a síelésnek két kulcsa van, ha eltekintek a mély hótól, ami ugye (mint már sokszor sopánkodtam) extra tudomány.  Tehát most csak a preparált terepről beszélek.

Az első, és legalapvetőbb technikai fogás, a testsúly ütemes áthelyezgetése, mindíg a lejtőhöz viszonyított külső lábra. Ezt tanítják az “ekéző” újoncokkal. A súlypont haránt irányú mozgatását. Ezzel már el lehet jól síelgetni, de aki nézi, annak olyan, mintha az illető cöveket nyelt volna. A mozgás nem esztétikus, helyenként merevnek tűnik.

Az említett keresztirányú súlypontmozgatáson kívül van egy sokkal körmönfontabb és persze nehezebb egyensúly-játék is, a hosszanti irányú. A súlypont előre-hátratörténő mozgatása, az elegáns és biztonságos síelés kulcsa. Míg az előzőt viszonylag gyorsan el lehet sajátítani, addig a másik, a hosszanti helyes alkalmazására csak némi gyakorlat után lehet ráérezni. Nos, úgy gondolom, számomra a mai napon ösztönösen sikerült ez a fajta balanszírozás.

Észrevettem, hogy a kanyarokból kifele jövet valahogy úgy optimális, ha a súlypontom a kötés mögé helyezem (a német azt mondja Rücklage). Ettől a sílécek hátulsó élei mélyen belemarnak a sípálya felületébe, ami meredek lejtőn kedvező fékező hatást eredményez. A kanyarból tehát a lécek hátsó részéről elrugaszkodva jövök ki, gyorsan átbillenek a neutrális pozíción, majd az új kanyart, a lapátot terhelve kezdem meg (ún. Vorlage). Ezt onnan tudom, hogy egy pillanatra érzem, amint a sípcsontom érintkezik a sícipő nyelvével, miközben az irányítás a nagylábujjak kifejezett közreműködésével megy végbe.

A kötés elé helyezett súlypont hatására a sítalpak jól irányíthatóak. Arra megy a kanyar, amerre csak akarom. A kanyar legkülső peremére érve a súlypontom, a centrifugális erő hatására, visszabillen a kötés fülé, majd a kanyarból kijövet folytatja útját a kötés mögé. Világosan lehet érzékelni, hogy ilyenkor a test teljes súlya a sarkakra nehezedik.

Ezeket az elemi mozdulatokat egy folyamatos lánccá kell ötvözni, úgy, hogy egy elegáns hullámzás alakuljon ki. A test súlypontja hullámzik le és fel. A legmagasabb ponton, a „súlytalanság állapotában” helyeződik át a súlypont mind hosszanti mind pedig harántirányban. Közben, megjegyzem, a test mindvégig a lejtő irányába néz, és inkább csak a lábak dolgoznak csípőből, de rendesen. Majdnem olyan, mint egy hastánc, jó torna a deréknak is.