A HTL-Klettersteig (D/E, 210m falmagasság) a nagy tiszteletet parancsoló ferraták közé tartozik, mely minden bizonnyal senkit sem hagy közömbösen. Ha egyszer már álltál a beszállója alatt felpillantva a jellegzetes áthajlásra, majd az útvonal belátható vonalára és nincsenek pszichopata hajlamaid, akkor a látvány minden bizonnyal elbizonytalanít egy kissé, megremegteti a gyomrod tájékát. Nem is értem, miféle erő munkálkodik bennem, amikor minden racionalitás ellenére, elindulok a fal felé, akasztom a karabinereket és nekilendülök.

Oda igyekszem fel, egészen a SkyWalkig (a jellegzetes háromszög a kép közepén) 

Időközben már-már tradíció, hogy évente felkeresem. Az első alkalommal a puszta kíváncsiság hajtott, felmérni a képességeimet, míg a későbbiekben és most is úgy tekintek a HTL megmászására, mint a jövőben tervezett vállalkozásokhoz szükséges alapozásra. Más szóval tréning.

Olyan ez, mint amikor újra és újra megnézünk egy-egy jó filmet. Számtalan olyan érdekes apróságot lehet felfedezni, melyek első alkalommal elkerülték a figyelmünket. A HTL esetében a puszta megmászás elsődleges tétjét, a “mindegy hogyant”, minőségi szempontok váltották fel. A kezdőkre jellemző kifulladásos fanyüvő karizmozás helyett mással próbálkozni. Bár a simafalú felszökések miatt a brutális felhúzódzkodásokról teljességgel lemondani nem lehet, de tegnapi tapasztalataim alapján ez mégis elég sok helyen mellőzhető.

 
Közvetlenül a kiszálló alatt. Norbi fotója a SkyWalkról “A nap ragyogó sugarai fogadják az érkezőt”

A késődélutáni tréningem célja, a gyorsaság helyett a legkisebb erőbedobással, körültekintően, nyugodt, folyamatos tempóban feljutni. Megtalálni a lényeges kis részleteket, az alkalmas kiszögelléseket, bevágásokat, kitapintani a jó fogódzókat a sziklán és ahol csak lehet, nem a drótkötélbe kapaszkodva mászni, hanem a sziklán. Magam is meglepődtem, hogy olyan szakaszokon, ahol előre karizomszaggatással számoltam,  technikázással már-már szinte extra erőkifejtés nélkül haladtam felfelé. Az ilyen helyeken a drótkötelet inkább csak egyensúlyt teremtő támaszként használtam.

Különösen az első, sárga jelzésekkel ellátott alsó részen sikerült az elképzelésemet megvalósítani. Például a függőleges D bevágásban. A középső, kék részen már tavaly is alkalmaztam ezt  a módszert. Érdekes, hogy a harmadik, piros részen lehet a legkevésbé a sziklamászós technikára alapozni. Ez annak ellenére van így, hogy a piros szakasz könnyebb, mint a sárga. Túltengnek a traverzek és van egy simára koptatott nagyon kellemetlen rámpa, melynek sikamlósságát (száraz idő esetén is!), csak extra karizmozással lehet ellensúlyozni.

 
A tornacsuka ne tévesszen meg senkit, már kiléptem a szoros mászócipőből… 

A HTL-t ennyire magányosan még nem éltem meg. Egyetlen lélekkel sem találkoztam, annak ellenére, hogy a tegnapi késődélután illetve a koraeste ideális körülményeket teremtett egy bejáráshoz. Nem túl meleg, nem túl hideg, csontszáraz szikla, napsütés, kissé szeles, de nem zavaróan. Úgy tűnik, most a legtöbben az új Gebirgsvereinsteigre vetették rá magukat és ezért a HTL valamelyest a háttérbe szorult. Itt meg kell jegyeznem, hogy igényeiben a HTL azért rendesen felülmúlja az Gebirgsfereinsteiget, még akkor is, ha jellegében testvérekről is van szó.

Korábbi HTL- bejárásaim listája időrendi sorrendben:

1. Első kísérlet (2011. szeptember)
2. Második HTL-mászás (2011. október)
3. Harmadik (2012. április)
4. Negyedik HTL mászás (2012. szeptember)