A sár egy nagyon jó fajta lucsok. Tudniillik könnyű hideg vízzel és kefével eltávolítani. Tegnap a bringámról vagy kétkilónyit csutakoltam le, ezzel új fejezetet nyitva a hegyi biciklizéseim ifjonti történetében. Ehhez csatolhatom első szerencsés kimenetelű bukásomat is (állítólag nem is igazi mountainbájkos aki még nem csókolódzott az anyafölddel). Miután ilyesformán sikerrel meghemperegtem a sárban, a különbségek felsőbb és alsóbb testrégióim között eltűntek. Nem is beszélve a bringáról, mely szegény immár kormánytól pedálig vastag sárbevonattal kényszerült szolgálni a hazafelé vezető úton.

A táv (Bécs-Rodaun, Doktorberg, Glasgrabenwiese, Hacking, Adolfstor, Lainzer Tor) cirka 42 km, 1060m szintemelkedés, bruttó 4:00 óra

Az elmúlt alkalommal megtetszett a Parapluie körút, meg a környék dimbjei-dombjai, de a kiruccanás nem merített ki igazán. Úgy éreztem rengeteg feles energia maradt még a végére a tartalékban. Nosza, miféle utak vannak még a környéken? Olyanok, mint Kaltenleutgeben-Strecke, meg Pappelteich-Strecke. Sajnos valamennyi rövid, alig több 20 kilométernél. Aztán itt van még a közelben, picivel északabbra a Lainzer Tiergarten–Strecke is. Úgy döntöttem tehát, hogy ezeket kombinálva, kihozok egy rendes körutat. Konstatálhatom, ez maradéktalanul sikerült.

Ismét csak a csendes Willergasseböl indulok (itt úgy tűnik, mindig akad parkolóhely az út szélén). A táv elsö negyede a Parapluie körút ellenkező irányú bejárásával kezdődik, majd Breitenfurtnál elhagyom a Parapluie vonalát és északnak fordulok, hogy a lainzi vadaskert alá érjek. A Parapluie, a Keltenleutgeben és a Pappelteich nem technikás útvonalak, inkább csak kitartást igényelnek. Ezzel szemben a lainzi vadaskert betonkerítése mentén kívülről haladó keskeny útvonal csíkja kiérdemli a technikás ösvényeket kedvelők őszinte csodálatát is. Különösen azután, hogy az ég csatornái az előző napon, szombaton, órákon át áztatták a terepet. Minek következtében az erdő árnyékos tövében egyes szakaszok ingovánnyá változtak, máshol időszakos patakok átláthatatlan zavaros víztükre teszi bizonytalanná az átkelést.

De ez még mind semmiség! Az útvonal legmagasabb pontjáról (520m) történő meredek leereszkedés (lásd pirossal jelölve) teszi fel a koronát a kalandra. Ilyet még nem pipáltam! Meglehet, önmagában a lejtő még nem is lenne olyan rettenetesen nagy kihívás, de az említett sikamlós, sáros viszonyokkal párosítva mégiscsak az. Érdekes megtapasztalni, hogy néhány helyen miként lehet blokkoló hátsó fék ellenére is lefelé gurulni (az első fékkel viszont jobb csínján bánni)!

A zamatot megadó fűszerek pedig a váratlan és beláthatatlan kanyarok kuszaságából, a fák kiálló sikamlós gyökereiből, valamint az talajt bőven borító öklömnyi és gyermekfej nagyságú sziklákból tevődnek össze. Amilyen vad terepet Természet Anya össze tud kotyvasztani, mégpedig egy nagyváros területén (mert ez még/már nem Alsó Ausztria), az kifejezetten fenomenális!

Igazi küzdelem előrehaladni! Aztán holtpontról bukom. Egy meredeken lejtő kanyar előtt kifarolva fékezek le, hogy betekintsem, mi rejlik a fordulaton túl. Az utat derékszögben keresztező pozícióból próbálok újraindulni és rögvest megbillenek, elvesztem az egyensúlyomat. A sárban fürdőzésen és néhány jelentéktelen horzsoláson kívül semmi ok az aggodalomra.

A vadaskertet északról megkerülve, a visszafelé vezető észak-déli szakaszon észreveszem, hogy innivaló tartalékaim a tervezettél gyorsabban fogynak. Ennek legfőbb oka a kora délelőtti zimankót felváltó, egyre bátrabb és főleg egyre melegebb napsütés lehet. Nem utolsó sorban pedig a lábaimban egyre csak gyűlő szintemelkedések méterei. Beismerem, hogy egy icipicit alábecsültem a kerülőt. A problémát a túra 36.-ik kilométerén  található a Wildsauhoz (Vaddisznóhoz) címzett fogadó (vagy inkább borozó) oldja meg, ahol egy hajtással lenyomok egy korsó “elektrolitot”. Ennek következtében azonnal új erőre kapok.

Megjegyzem, nem igazán értem, hogy miért silány a vendéglő kínálata, miért lehetetlenül barátságtalan, komplikált az (ön-) kiszolgálás, amikor pedig jó helyen fekszik, szép kerthelységgel megáldva. A Wildsaut bármely hegyi menedékház lekörözi, ha csak az olyanokra gondolok, mint a Fischerhütte, Göllerhütte vagy a Friedrich Haller-Haus, hogy csak néhányat említsek.

Ezúttal a táv rendesen megcsapolta energiatartalékaimat. Nem lehet panaszom. Szívesen jövök ide újra, de inkább csak akkor, ha száraz az erdő. A sárban kúszásból egy darabig kibántam magam.