Rettenegg egy alig 700 lelket számláló, hegyi pisztrángjairól híres község, beékelődve abba szűk völgybe, melyet a Fischbacher Alpen és a Wechsel gerincei határolnak. Bécs felöl sajnos csak alpesi hágókon át közelíthető meg. Az S6 felöl a Pfaffensattel (1372m) vagy a Feistritzsattel (1298m) kínálkoznak. Akinek nem fűlik a foga a fagyos, jégbordás, meredek és valóban szűkre szabott alpesi szerpentinekhez, az egy hatalmas kerülővel délről, pl. az Alpl síterep felöl is próbálkozhat, ám kaptatókra itt is számítani kell.

Utólsó méterek a Pretul tetejére épített Peter-Bergner-Warte felé

Rettenegget választom tehát az idény első potenciális hótalpazása kiindulópontjául. Innen kívánok felgyalogolni a Stuhleck egyik testvércsúcsára, a Pretulra. Amikor elindulok, még nem tudom, hogy a hátizsákomra erősített hótalpak bevetésre kerülnek-e. Az alapján viszont, amit a hágón átkeltemben láttam (Pfaffensttel), úgy hiszem, hogy igen. A völgybe érkezve még mutatóban sincs hó és ebből a perspektívából szemlélődve elég valószínűtlennek tűnik, hogy fenn gyökeresen más a helyzet. A Stuhleck síterep is csak kitartó hóágyúzás árán indította a szezont. Tavalyi tapasztalatim óvatosságra intenek. A lenti látszat csalóka. Párszáz méter mászás és fuldokolni lehet a hóban. Hát így is lett.

Felfelé haladtomban eleinte csak hófoltokra lelek. Később a porcukrozottság összefüggő réteget képez, majd egyre mélyebben süppedek a hóban. Egy ponton aztán nyilvánvalóvá válik, hogy elérkezett az a bizonyos pillanat, amikor fel kell csatolnom a hótalpakat. A nyomok alapján napok óta én vagyok az első és egyetlen túrázó a vidéken és nekem kell megtalálnom a helyes utat a szűzhavon. Ez nem is olyan könnyű, de annál izgalmasabb feladat. A fatörzseken található jelzések sokszor gyérek, majd olyan szakaszok is következnek, ahol teljesen eltűnnek.

A táv (Rettenegg, Roseggerhaus, Pretul) cirka 11 km, 810m szintemelkedés, bruttó 4:45 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Egy tisztásról, kis jóakarattal, három, villában elágazó, északnak tartó csapást is vélek felfedezni, jelzést viszont egyet sem. Ahol állok, onnan jól kivehető, hogy ezek a feltételes ösvények folyamatosan távolodnak egymástól. Az arany középutat választom. Hóval a felismerhetetlenségig befedett csemete fenyőkön bukdácsolok, majd egy mély árokba szakadok. Konstatálom, hogy vagy elvétettem a rendes ösvényt, vagy pedig mellette haladok. Kikászálódom a csapdából és tanakodom, hogy visszatérjek-e az utolsó fára pingált piros jelzésig és egy más csapással próbálkozzam. Pillantás a GPS-re elárulja, plusz-mínusz 5 méteren belül jó úton járok, így hát maradok és küzdök rendesen a tereppel, taposok tovább. Egy faiskolát keresztezek. Kitartásomat egy távoli karóra festett piros jel jutalmazza. Juhé! Itt azért van karó leszúrva, mert nincs jelzésre alkalmas nagyobb fa.

A továbbiakban kiérek egy széles erdei útra, melynek túloldalán sűrű egymásutánban már kiabálnak a piros jelzések. Az “Itt a piros! Hol a piros?” játék a jelzésekkel még többször is megismétlődik. Próbálom az erdő aljnövényzetének a mintázatából kitalálni, merre vezethet a hóval egyre mélyebben borított turistaút. Ösztöneim (na meg a GPS)vezérelnek. Aztán amikor már nem is remélem, egy fenyő kérgén lelem az alig látható, behavazott bizonylatot, a piros jelzést.

Hóval terhelt fiatal fenyők mélyen meghajolva bókolnak előttem. Hogy rendre továbbhaladhassak, meg-megrázogatom az ilyen útonállókat. Málhájuktól megszabadulva nyomban kiegyenesednek és vigyázzt állva utamra engednek.

Később kiérek egy fákkal gyéren szórt hegyi legelőre (gondolom az volt és lesz is belőle a tavasszal). Itt már csak toronyiránt vághatok neki az utolsó métereknek. Hamarosan el is érem az erdőhatár peremét és kilépek a metsző fagyos szelek elől védtelen platóra. A Rosegger menedékház alatt megértem, hogy a déli lejtőn összegyűlt vastag hóréteg innen fentről származik. A hegygerincet helyenként tisztára söpörte az északi szél és csak eljegesedett bordák maradtak mutatóban. Az ami innen hiányzik, oda lett áthelyezve, ahonnan érkeztem.

A platón hótalpak nélkül is el lehet boldogulni. Csodálkozom is, amikor egy csoport sítúrázó jön ki éppen a menedékházból és indul a már közeli Peter-Bergner-Warte felé. Én is arra tartok, anélkül, hogy betérnék melegedni. A jeges szél miatt viszont felveszem a viharkabátomat és a kapucnit is jó mélyen az arcomba húzom. Az északi szél éppen bever a kapucnim alá. Néha hátat fordítok a viharos szélnek, hogy arcomba visszatérjen a keringés. Van ugyan velem viharmaszk, de a Pretulig tartó rövid szakaszra úgy gondolom, nem érdemes bíbelődni vele.

A Pretul tetején csúcskereszt helyett egy kilátó fogadja az érkezőket. Az északi szél hordta hó bizarr jéglepellel vonta be a bástyaszerű kőépítményt. Mesebeli, ahogy kinéz itt minden. Leveszem a hótalpakat és a kilátó tetejébe mászom rácsodálkozni a világra. Közben latolgatok, és elállok eredeti tervemtől. Nem megyek el a Schwarzriegelig, ahol a Planetenwegen ereszkedhetnék vissza Retteneggbe. Igaz még csak 11 óra múlt, és az idő nem szorongat, de a déli lejtök mély hava óvatosságra int. Nem ismerem a járást és kételyeim vannak, hogy vajon rendre meglelem-e a visszafelé vezető utat. Itt fenn a gerincen sűrűn levert karók egymásutánja jelzi a helyes irányt, de nem tudom, vannak-e ilyenek a Planetenwegen is. A legközelebb majd alulról jövök fel és akkor megtudhatom.

Indulok tehát vissza a Rosenegger menedékház felé. Megnyugtató érzés, hogy lefelé majd egyszerűen és biztonságosan saját nyomaimat követhetem. A menedékház kéménye füstölög, főzik az ebédet és így kissé elbizonytalanodom, hogy betérjek-e. Eredetileg azt terveztem, hogy a völgybe visszaérkezve megkóstolom a Rettenegg büszkeségét, a kristálytiszta hegyi patakvízben nevelt pisztrángot. Aztán maradok a pisztráng mellet. Úgy számolom, legkésőbb fél kettőre a völgyben lehetek, addig meg nem gond az éhség.

Retteneggben a parkoló tőszomszédságában található a postához címzett helyi kisfogadó. Korábbi, nem éppen dicséretes osztrák vendéglős tapasztalataim miatt kissé gyanakvó vagyok, amikor betérek a kiszemelt pisztrángsültre. A morci kinézetű pincér viszont példásan és gyorsan elém rakja az ínycsiklandozó falatokat. Panaszom nem lehet, nincs is semmire. Ha majd valamikor a közeljövőben Planetenwegre jönnék, ismét csak itt fejezem be a kalandot. Bátram merem ajánlani bárkinek.

		Pretul VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL