Háromkirályok napján hatalmasat túráztunk Cirmivel. Reggel fél kilenckor indultunk Losenheimből a Salamander völgyi állomás parkolójából és csak szürkületkor, fél ötre értünk ugyanide vissza. Ez bruttó nyolc óra, 20 kilométer és nem kevesebb, mint 1200m szintemelkedés.
Óriási elismeréssel tartozom Cirminek, hogy szemrebbenés nélkül tempózott hegynek fel és alá, és ezen felül még a rigolyáimat is elviselte. Tudniillik valamikor dél körül a Schober lábánál felsejlett bennem egy rémkép, hogy tekintettel kitűzött céljainkra, megeshet, hogy napnyugtáig nem sikerül visszatérnünk a völgybe. Ennek az lett az eredménye, hogy némi stressz vegyült az addig teljesen laza kedélyembe, és szaporábban kezdtem szedni a lépéseket.
 |
 |
|
A táv (Losenheim, Fadesattel, Dürre-Leiten, Mamauwiese, Schober, Öhler, Öhlerschutzhaus, Mamauwiese, Sebestian Wasserfall) cirka 19.5 km, 1200m szintemelkedés, bruttó 8:00 óra. Kékkel a hőmérsékletváltozás. Pirossal az Öhlerschutzhaus (Ö.Sch.) A menedékház fütött, innen a hömérsékletemelkedés. A másik hömérséklet kilengést az okozta, hogy a nap sugarai éppen a höméröre estek. |
|
Fagyos leheletű még a reggel, mikor útra kelünk. Hamarosan azonban kiérünk a Schneeberg komor árnyékából és egyik pillanatról a másikra meleg, tavaszi napfényben fürdünk. A Fadensattel irányába, azaz a kötélpálya hegyi állomása felé kaptatózunk. Valahol félmagasságban aztán a tavasz télbe vált. Először csak kompakt jéggé merevedett nagykiterjedésű hófoltokat kell átszelnünk, majd a nyeregben található hegyi legelőre kiérve frissen hullott vékony porhó rétegen taposunk egyre feljebb. A kulissza, a Schneeberggel a hátérben lenyűgözően pazar, íme…
A továbbiakban ereszkedés következik a Dürre Leitenen át egészen le a Mamauwiesere, majd lankás kaptatók és ereszkedések sorozatával a Schoberalmig illetve az itt található kápolnáig. Legelső közös túráink egyikén, 2010-ben már jártunk erre, de akkor még vérbeli kezdők lévén csak megkerültük a hegyet. Most viszont fel akarunk mászni a Schober csúcskeresztjéig, majd a hegygerincen és az Öhleren át az Öhlerschutzhaus menedékházig jutni. Ott tervezünk elemózsiázni.
A Schoberre egy vérbelien meredek kaptató visz fel. Jól megdolgozunk, mire megleljük az eldugott kisebbfajta csúcskeresztet. Kilátás sajnos nincs, mert körbe-körbe fenyők zárják el a panorámát. Mivel ezt előre tudtuk, csalódás nem ér. Ezután ismét évszakot váltunk. A napfényben fürdő tavaszias Schoberkaptató után jeges télben ereszkedünk a hegygerinc legalacsonyabb pontjáig. Az Schober testvércsúcsára, az Öhlerre vezető ösvény arculata sokkal ridegebb, már-már barátságtalan. A turistaút eljegesedett keskeny csíkja egy erősen tagolt, meredek sziklafal árnyékos tövében fut. Egy ponton egy markáns sárga jel jobbraátot parancsolva kivezet az Öhler napsütötte csúcsára, ahol kereszt helyett csak egy magányos fapad jelzi, hogy elértük az emelkedés lehetséges legfelső határát.
Az Öhlerröl gyors tempóban érkezünk a hasonló nevű menedékházig, ahol a már említett ok miatt csak egy negyedórányi pihenőt engedélyezünk magunknak tartalékaink feltöltésére. Ezután utunk az Öhler sziklafala alatt visz vissza. A Mamuwiesere érve, a nap éppen leáldozik a Schneeberg mögé és ezzel elbúcsúzunk a tavaszias melegtől is, mely eleddig elkísért. A Sebastianbach mentén folytatjuk az ereszkedést, hogy elérkezzünk utunk utolsó markáns céljához, a Sebastian vízeséshez.
A fennmaradó két kilométer és 200m szintemelkedés a kötélpálya völgyi állomásáig, enyhén fogalmazva, már nem tartozik a túra kifejezetten élvezetes szakaszai közé. Örülünk, hogy még a teljes sötétség beállta előtt visszaérünk, és levethetjük ólmossá vált bakancsainkat.
Sztefano-Space 