Valamikor mifelénk a téli hó olyan természetes volt, mint mise után az ámen. Valamikor, amikor még gyerkőc voltam. Az erdő fái kötelező főhajtást az uralkodó északnyugati szél rendezte. Vihar csavarta fatörzsek is ezt a dőlés-mintát követték. Felborulóban az évszázados (évezredes) rend. A nyarat követően, a leghidegebb évszak hónapjaiban is ellenkező irányba váltott az uralkodó széljárás. Heteken át forró déli szél közvetítette Afrika üzentét. Kifizet minket a fekete kontinens a multik és lakájaik okozta atrocitásokért. Nem mintha a természet bármely törvénye is követné az emberi értelemben vett igazságszolgáltatást. Olykor azonban mégis úgy tűnik, vagy legalábbis néhányan azt szeretnénk, hogy úgy tűnjön, hogy ilyen misztikum mégis létezik. Afrika forró bosszúja, a télben tavaszi virágot bontó növények, a megtévesztett madarak tavaszi csicsergése, a felborított európai érzékek, a zöldellő, elhagyatott síterepek, az elmaradt vendéglátó ipari haszon. A meteorológusok banalizáló makacskodása ellenére is, a január ismét rekordot fog dönteni. De ki számolja még ezeket a kilengéseket, bűneink lajstromát, környezetünk ellen intézett atrocitásaink jegyzékét. A civilizáció emlékezőképessége zsugorodó.