Még nem jártam a Hochschwabon, ami halaszthatatlan kiigazításra szorult. Pedig ha a térképet elővesszük, kiderül, kerülgettem már eleget fentről is, meg lentről is. A Hochschwab a Keleti-Alpok csücskének legnagyobb gyémántja (egy közhelyszerű hasonlattal élve). Egy több száz kilométeres hegylánc részeként majdnem nyílegyenesen mutat a Kárpátok délkelti csücske felé. Északkeletről délnyugati irányban felsorolva ide tartoznak a Schneeberg, a Rax, a Schneelape, a Veitschalpe, a Hochschwab, Eisenerzalpe és Gesäuseberge a legvégén, mely bevezeti a tulajdonképpeni Alpokat.

A táv (Bodenbauer, Trawiestal, G’hackte, Hochschwab, Schiestlhaus, Häselalm, Bodenbauer) cirka 21 km, 1630m szintemelkedés, bruttó 9:00 óra. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető.

Annak, aki a Schneebergen meg a Raxon “nevelkedett”, annak mindjárt feltűnik, hogy a Hochschwab sokkal fajsúlyosabb. Igaz, ugyanúgy mészkő alkotja, mint a többit, de valahogy mégis érezhetően nyomósabb a tömege és ez még nagyobb tiszteletet parancsol, mint egyébként is elvárható mindazoktól, akik belépnek az alpesi hegyek szentélyébe.

A Bodenbauer terjedelmes, de ma csak gyéren látogatott parkolójából indulok. Péntek, munkanap, ám ragyogó túra idő ígérkezik, amit egyszerűen nem hagyhatok ki. Negyed nyolc után ugyancsak hűvös még a reggel. Vadkempingező csehek ébredeznek itt is meg ott is. Egy Skoda belülről nehéz páracseppekkel lefüggönyözött ablakai is arra utalnak, hogy odabenn még alszanak.

Jobbra a képben a Trawiestal még árnyékban

Az  útbaigazító tábla szerint 4:30 óra a Hochschwab csúcsa. Ha minden rendben megy, gondolom, akkor legkésőbb délre fenn vagyok. Didergek, és jócskán kilépek. A bevezető terep sima, szinte nem is emelkedik. Észrevétlenül kezdődnek a kaptatók láncolatai, melyek egyenesen a még árnyékban szendergő Trawiestalba visznek. A turistaút itt egy időszakos patak vadromantikus medrében vezet. Minduntalan elképzelem, micsoda ereje lehet a víznek, amikor alámossa a háznyi sziklákat és szétszórja az ember nagyságúakat.

Kétórányi kaptatás után a Trawiestal keleti végében az ösvény végre a Hochschwab napsütötte déli falai felé veszi az irányt. Az ismerős törpefenyős környezet itt mégis más benyomást tesz rám. A magány, az egyedüllét, a távolság szinte tapintható. Ragyog a nap, az ég a legszebb kékjét mutatja, és én mégis kissé megremegek, amikor megpillantom a G’hackte vélhető vonalát egy szilaj hasadékban. Tényleg ott akarok feljutni? Egy piros pöttyöt fedezek fel az áthajlás koronázta résben. Valaki éppen küzdi fel magát.

Pillantás a G’hackte hasadékából

Elérem a G’hackte forrást, ahonnan már csak karnyújtásnyi az A/B Klettersteig beszállója. Amikor megpillantom a láncokat, egy alkalmas helyen összecsukom a túrabotokat és felerősítem őket a hátizsákomra. Valószínűleg máris rengeteg sót veszíthettem a verejtékezéssel. Előrelátóan beveszek hát, egy só tablettát majd benyomok még egy energia gélt és rengeteget iszom hozzá. Imígyen fizikailag-lelkileg felkészülve nekiveselkedem a kulcsszakasznak.

Az ösvény egy végeláthatatlan vaslétrarendszerrel indít, majd később ugyanolyan végtelennek tűnő láncokkal biztosított szakasz következik. A haladás könnyebb, mint gondoltam. Itt a hasadék kellős közepén már nyoma sincs a kezdeti szorongásomnak – mint általában. Élvezem, hogy végre a karjaimnak is akad itt-ott némi dolga. Felfelé haladtomban egyre mélyebbek a perspektívák, egyre elragadóbb a panoráma. Jó időben érkezem a tagolt platóra. Itt is kiabál, hogy ez nem Rax, nem a Schneeberg. A szokványos füvel gazdagon benőtt fennsík helyett sziklás felépítményen találom magam. Növényzet inkább csak foltokban kandikál, bár az alpesi virágok küzdelme a létér jól látható tarkaságot okoz.

Pillantás a csúcsról az Eisgrubenba

Először egy nyeregbe kell leszállnom, hogy megkezdhessem a végső csúcsostromot. A szél egyre jobban tép. A hőmérséklet 10 fok körül lehet, de a szélben szinte meggémberedik, elfagy a kezem. Csodálkozásomra senkit sem találok a csúcskereszt tövében, amikor szinte percre 11:00-kor elérem a célom. Megelégedéssel tölt el, hogy a “hivatalos” papírformát meghazudtolva három óra és negyven perc alatt értem fel. Ám alig pillantok kettőt, mintegy parancsszóra, lassan benépesedik a hegy. Jönnek idősek, fiatalok, nagy csoportokban.

A csúcsról még hiába kandikálok a Schiestlhaus turistaház felé, tudniillik delet kongatnak a gyomromban. Még nem látszik. Tovább kell haladni a hegygerincen, hogy előbukkanjon ez az ultramodern csodaépítmény. Húsz perc ereszkedés után érkezem a tövébe. Kihaltnak látszik, a terasza is üres, amit a viharos szélnek tulajdonítok. Benyitok, és szerencsére nyitva van. Benn csak két vendég foglal helyet rajtam kívül. A gazdasszony panaszkodik, hogy a szél miatt nem tud landolni az ellátásukat kiszolgáló helikopter. Míg szótlanul majszolom az ebédemet, hallom, hogy az érkező helikopter tesz egy próbálkozást. A gazda és asszonykája mindjárt kirohannak, de a rotorok távolodó hangjából ítélve tudom, a technika kapitulált az elemekkel vívott küzdelemben.

A visszafelé vezető út csíkja

Déli tizenkettőkor kerekedem fel a Häuselalm felé. A platón vezető turistautam következő állomása, az útbaigazító tábla szerint 4 óranyi járásra van. Valszeg ennyire nem lesz szükségem. Két óra, váltakozóan fel majd lefelé tartó menetelés következik 2200 méteres magasságban. Örülök, hogy pompázatosan stabil időjárást választottam a kalandra. Ha történetesen itt kapna el egy haddelhadd, akkor bizony elég nagy gondban lenne a minden oldalról kiszolgáltatott vándor.

Az út több, nagyobbacska hómezőn át is vezet. A piszkosszürke olvadozó anyag állaga elég kemény, nem süppedek. Követem a jól kivehető lábnyomokat. Délután kettőre érem el azt a pontot, ahol az ösvény aztán határozottan meggondolja magát és végérvényesen lejteni kezd. Kisvártatva elérem a törpefenyők birodalmát és ezzel egy időben azonnal melegebb lesz. A platón még vadul csapongó szél ereje csendesül valamelyest. Neki kell vetkőznöm, mert a mindjárt gyöngyözni kezd a nyakamban a verejték és iszonyú szomjúság emlékeztet, hogy már régen kortyolgattam. Alaposan megszívom a tömlőmet és előre örülök a Häuselalmnak, ahová mindenképpen betérek majd egy elektrolitra.

Elég gyorsan, két és háromnegyed óra alatt érem el a még tekintélyes 1525 méteres magasságban fellelhető menedékházat. Tehát éppen az erdőhatáron vagyok. Itt pihenek egy negyedórányit, iszom, és csak ezután kezdem meg a végső leszállást a völgybe. A táblának, mely másfél órában adja meg a távot, eddigi tapasztalataim alapján nem hiszek. Mint kiderül, vagy én vagyok lassú ereszkedő, vagy az információ helyes, mert szinte percre másfél óra elérni a Bodenbauer parkolóját.

		Hochschwab via G’hackte VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL