Ha a Schneeberg Alsó-Austria keleti hegységeinek a zászlóshajója, akkor az Ötscher a nyugati térfél sztárja. A hegy jellegzetes gerincéhez két különböző arculat társítható. Míg a nyugati, majdnem szelíden és csaknem jóindulatúan visz fel az 1893m magas csúcsra, addig a keleti szárny, az Érdes Taréj (Rauher Kamm), nevét meg nem hazudtolva, kihívások gazdag tárházával rendelkezik. Az itt fellehető nehézségek mércéje 1+, azaz egy könnyű sziklamászást ígérő hegygerincről van szó. A szintkülönbség a beszállótól a platóig majdnem 400m.
 |
 |
|
A körút hossza (Lackenhof, Ötscherwiese, Raneck, Rauher Kamm, Ötscherschutzhaus, Kleiner Ötscher, Lackenhof) cirka 17.5 km, 1410m szintemelkedés, bruttó 7:30 óra. Pirossal karikázva a levágott Bärenlacken-kanyar. Ábra szerinti gpx-nyomvonalam kérésre hozáférhető. |
|
Rendkívül hideg még az Ötscher árnyékos északi felén a reggel, amikor Cirmivel fél kilenckor elindulunk az Ötscherwiese felé, hogy Bärenlackenon át elérjük a hegy 1530m magasságban lévő gerincét. Tudniillik a pontot, ahonnan a Taréj indít. A +5C fok azért is dideregtető, mert a testkazán csak nagy nehezen indul be. Szinte sima terepen visz a több mint egy órás bevezető út. A mérsékelt kaptató majdnem észrevétlen, nem gyújtja be a máglyát. Ranecket (egy tanya) elhagyva végre rövidke napsütéses résbe érünk, ahol megválhatunk egy-egy réteg ruhától. Később ismét dideregünk, mert az út szalagja visszakúszik a hegy árnyékába.
Előttünk egy nagyobbacska csapat halad. Feltűnik, hogy a Bärenlacken előtti nagy ívű balos kanyarban letérnek a széles erdei útról és egy keskeny, de jól kitaposott ösvényen vágnak neki a kaptatónak. Pillantásom a GPS-re elárulja, hogy ez egy rövidítés, amiről már hallottam. Akár 20-30 perces unalmas kerülőt lehet így megtakarítani. Nosza, eredjünk mi is az úttörők nyomába.
Az ösvény első fele jól követhető csapás, ami később aljnövényzet nélküli erdőhátra ér, ahol a lehullott őszi falevelek a felismerhetetlenségig leplezik az út vonalát. Jól oda kell figyelni, mert a csapás egy helyen balra fordul és átvág egy bokros részen. Majdnem elvétjük. Arra leszek figyelmes, hogy már semmilyen nyom sincs, bárhogyan is vizslatom a terepet. Visszaereszkedünk, miközben keressük a bokros részen áthaladó ösvényt, amit aztán elég gyorsan meglelünk.
Hamarosan elérjük a pirossal jelzett turistautat. Ezután prózaian izzasztó kaptatók sorozata következik, egészen a napsütötte gerincig, amit még 11 óra előtt, azaz az indulástól számítva majdnem két és fél óra elteltével érünk el. Itt napot és tízórait tankolva pihenünk egy sort, majd nagy lélegzetet véve nekirugaszkodunk a tulajdonképpeni kalandnak, az Érdes Taréjnak.
A Taréj olyan, mint egy érem két oldala. Az északi, árnyékos fele vacogtatóan hűvös, dideregtető fuvallatokkal tarkítva. Itt jól elbírjuk a mellényt meg a sapkát is, mígnem a napsütötte déli oldalra vetődve pillanatok alatt felhevülünk és csurogni kezd rólunk a verejték. Szerencsére, az edződés, a hideg-meleg vetélkedése, hosszú távon a meleg részeknek kedvez. Felfelé haladtunkban a napfényes részek kerülnek túlsúlyba, majd a végén diadalmaskodnak.
A mászás élvezetes, jól fogható, szilárd sziklákon át vezet. Egy-egy sziklaszirtre fel, majd néhányszor alászállva jutunk előre. A kulcspontokon (1+, van belőlük több is) meg kell gondolni, hogy mely kiugrást vagy sziklaperemet érdemes elkapni, hova illik legjobban a bakancs orra. Máshol a piros jel mentén több alternatíva is adódik. Kissé jobbra-e, avagy inkább toronyiránt, netán balra? Ki-ki, ízlése szerint válogathat a széles fal nyújtotta lehetőségek közül.
A Rauher Kamm végéhez érve. A háttérben kissé jobbra a Schneeberg kupolája
A Taréj elején elhelyezett tábla egy órányi járást ígér a csúcskeresztig. Cirmi remek formában van, extra fordulaton pörgök, hogy tudjam vele tartani a tempót (ami nem sikerül maradéktalanul), mégis 1:15 óra után érjük el a kilépőt, azaz a részt, ahol az Ötscher áldozatainak az emlékplakettjei vannak elhelyezve. Innen még negyed óra a csúcs, tehát pihenés nélküli, friss tempójú másfél óra elteltével érjük el célunkat (az indulástól számítva 4 óra alatt).
A csúcson egy zsibvásár fogad. Mióta a hegyeket járom, ekkora tömeggel nem találkoztam. A ragyogó őszi idő, az évszak utolsó langymeleg túranapja, irdatlan tömegeket csalogatott ki a bércekre. A korosztályok széles sávját felölelő kavalkád túlnyomórészt nyilván az Ötscherschutzhausig felvezetett kétüléses kötélpálya lelkén szárad. Abból az irányból érkeznek libasorban, és ugyanarra indulnak lefelé a panorámával jóllakottak. Mi is így teszünk. Cirka egy óra alatt sikerül leereszkednünk a vendégház szintjére és fél kettőre asztalhoz ülni. Félelmem, hogy a látogatók hada miatt akár éhkoppon is maradhatunk, szerencsére nem válik be, sőt egészen fürge kiszolgálásra lelünk.
Háromnegyed órás déli pihenőnk alatt Cirmi úgy dönt, neki még kevés volt az Érdes Taréj, másszunk fel az Ötscher kistestvérére a Kleiner Ötscherre is. Ehhez először az 1280 méteren fekvő Riffelsattelba (nyereg) kell alászállnunk, hogy felkaptathassunk az 1553 méteres kistestvérre. A turistaút nem jelzett, csak a jól látható csapást követjük. Itt mindjárt meglátszik, hogy errefelé nem működnek a téli szezon sífelvonói, mert mindössze két túrázó párral találkozunk. A csúcson pedig szálegyedül vagyunk, amit, cseppet sem bánunk. A Kleiner Ötscher különlegessége, és amiért érdemes meghódítani, hogy bepillantást enged az Ötscher és a Gemeindealpe közé szorult Osztrák Grand-Canyonba.
A csúcsról egy fokozatosan halványodó nyomon, a sípálya ősziesen árválkodó mezein ereszkedünk le, amit speciel itt utoljára tettem. A piros síterep lejtői nem kifejezetten alkalmasak az ilyen célú használatra. Egyszerűen túl meredek és térdet egyáltalán nem kímélő vállalkozás. Aki teheti, kerülje.
Sztefano-Space 