“A tél” címkével ellátott fejezet valószínűleg lezárható. Már másodszor sikerül kinyargalnom a Kahlenbergre. Langymeleg napocska sugarai nyaldosnak. Az őszi avar közül kékeslila májvirágok (anemone hepatica vagy hepatica nobilis) kolóniái kandikálnak. Rengeteg van belőlük. Harsány ellentétben az erdő fáival és bokraival, melyek még csak alig-alig ébredeznek téli álmukból.

Egy árok mélyén visz az utam hegynek felfelé. Haladtomban megcsodálom a mellettem csordogáló, bővizű Schreiberbach patakot. Vajon mi táplálja, honnan a sok vize? A hó már réges-rég elolvadt a Kahlenbergen, a hegy meg nem egy kifejezett óriás, hogy ennyi nedvesség, ilyen sok forrás fakadjon belőle. De a valóság meghazudtol, még az út közepéből is fakad egy ér, hogy sorsát a patakban végezze. Jólesik a hótalpazástól merőben eltérő mozgásforma. Élvezet taposni a pedált, érezni a pattanásig nekifeszülő izmokat, az út hepehupáit, göröngyeit. Egyszerűen csodálatos újra bringázni bele ebbe a szép tavaszba.

Lefelé meg különösen elragadó a száguldás. Az erdészeti út elég száraz ahhoz, hogy ne fröcsköljön be vastag iszapréteggel, mint legutóbb. Cipőmet bekattintom a pedálba, úgy nem dobnak le a nagyobb huppanások sem. Nincs előttem senki, engedem a vágtát, hogy jól kirázza belőlem a lelket. Csak amikor lakott területre érek, fogom vissza a paripám, valamelyest.