Az EU vezetői képtelenek lennének a jelen népvándorlásból a szükséges következtetéseket levonni és gátat vetni az exodusnak? Teljesen tehetetlenek, avagy, meglehet, egy előre megtervezett húzás áldozatai vagyunk?

A legfontosabb, amit ki kell emelni, hogy a folyamatot nem lehet a George Mobus cikkében taglalt globális éghajlatváltozás és az egy főre eső erőforrások biztos csökkenésének a figyelembevétele nélkül elemezni. Köszönet Mohari Andrásnak, hogy felhívta rá a figyelmemet. Meglátásom szerint a problémát súlyosbítja a globális tőke immár zabolázhatatlan ámokfutása, mely nem csupán csak katalizátorként hat az amúgy is megbomlott egyensúlyi viszonyokra, hanem a tulajdonképpen problémák közvetlen okozója is egyben. Én ebből a szempontból próbálom a magam érveit felsorakoztatni, ami megkívánja, hogy a bevezetőmben egy kicsivel korábbra nyúljak vissza.

A második világháború után a szovjetkommunizmus és a kapitalizmus farkasszemet néznek egymással. A nyugat jogosan tart attól, hogy a munkásság és a baloldali ideológia valamiféle forradalommal vagy puccsal hatalomra kerülhet. A fenyegetettség különösen az 50-es 60-as években nagy, hiszen úgy tűnik, az űrkutatásban és tehát a csúcstechnológiák terén az oroszok simán lekörözik a nyugatot. A munkásnépet pedig mindenképpen kordában kell tartani, indulatait meg kell fékezni! Erre válaszként megszületik és meg is valósul a jóléti fogyasztói társdalom koncepciója. Ez annyira sikeresnek bizonyul, hogy később lényegesen hozzájárul a kommunizmus szétforgácsolásához és bukásához.

Miután a szovjetrezsim elbukik, a finánctőke gyorsan felismerte, hogy nincs többé szüksége a jóléti állam csalijára. Marx és forradalmi ideológiája halott. A tömegeket korlátlanul lehet ismét kizsákmányolni. Eközben a hidegháborús szembenállás erőfeszítéséi nyomán megszületik a neoliberalizmus elve, mely a globalizáció elméleti és gyakorlati alapjait is képezi. Az elv lényege a zseniális matematikus John Nash, Nobel díjas játékelméletére épül, amit Ronald Reagan és Margaret Thatcher könyörtelen következetességgel a gyakorlatba ültetnek. A recept azt mondja, hogy nincs rá garancia, miként lehet egy gyilkos szembenállást megnyerni, de létezik egy olyan követhető stratégia, amely egyfajta egyensúlyt garantál, kivédi a teljes csődöt (a tömegekkel vívott harcban is).

A neoliberalizmus (és az ebből fakadó szociáldarwinizmus), céljai elérése érdekében, felkarolja, magáévá teszi a játékelméletből fakadó szuggesztív, pszichikai stratégiát, mely az egyén elszigetelését és a bizalmatlanság elhintését jelöli meg a társadalmi fejlődés követendő modelljének. Az nashi equilibrium (egyensúly) érdekében a családi kapcsolataitól elidegenedett, önző szinglik, nemzetétől és barátaitól fosztott, gyanakvó, bizalmatlan de motivált és törekvő egyén az, akire a neoliberalizmus felépítheti birodalmát (lásd a BBC oknyomozó riportját, The Trap, Fuck you buddy címmel). Mindent ki kell iktatni, ami összefogással, szolidaritással, forradalommal fenyegetheti az új vadkapitalizmus egyeduralkodását.

A neoliberalizmus gyakorlati lényege, hogy szabaddá teszi (liberalizálja) a tőke útját, minimalizálja, majd telesen kiiktatja az állam regulációs szerepét, és ami a leglényegesebb, a gazdaság vazallusaivá degradálja az országok, államok reprezentatív kormányait. Ezt főként a mindmáig letagadott, de világszerte (globálisan) létező titkos párt finanszírozással éri el. Ellenszolgáltatásként a megválasztott és hatalomra jutott pártgarnitúra a nagytőke kénye-kedve szerint módosítja és lazítja a regulációs törvényeket (ezért nem lesznek soha effektív és kötelező célok a klímaváltozással kapcsolatos törekvésekben).

A politikában a neoliberalizmus felkarolja a képzelőerejüktől fosztott, parancsra szolgalelkűen teljesítő apparatcsikokat. Ez különösen igaz a baloldali, úgynevezett szociáldemokráciára, mely elvei és választói érdekeinek az elárulásával a neoliberalizmus legvehemensebb pártfogójává lép elő (lásd az osztrák SPÖ-t az ugyancsak szerény képességekkel megáldott Faymannal az élen, a német SPD-t de jó példa lehet erre akár a magyar baloldal kaotikus tévelygése is). Az európai konzervatív pártok ugyan nem kevésbé kártékonyak, de legalább őszinték e téren, amikor kerep-perec kijelentik, hogy gyakorlatilag mindent a növekedésorientált gazdaság érdekeinek vetnek alá.

Így van-e avagy úgy, egy biztosnak látszik, a nyugati demokrácia reprezentatív és parlamentáris hatalma immár csak felszíni lepel. A valós hatalmat már régen, a bankok és a különböző multinacionális cégek kaparintják meg. Lekenyerezett politikus- apparatcsikjaik és az új törvények adta lehetőségeket kihasználva, a nemzetközi tőke szinte már szabadon maximalizálhatják a profitot és fokozatosan kivonják magukat adókötelezettségeik alól (lásd pl. Asoziale Marktwirtschaft, létrejönnek az adóparadicsomok és offshore bankok).

Na, most itt áll elő az az új helyzet, amikor a volt szovjet függvényállamok is magukévá teszik a piacgazdaság elveit. A probléma, hogy a “fejlett” nyugat egy lépéssel már tovább, a neoliberalizmus talaján jár. A kelet-európiai országok ugyan elfogadják a piacgazdaságot, de még nemzetállamokban gondolkodnak. Úgy, mint mondjuk Kína, vagy Putyin Oroszországa is. A nemzetállamnak ugyanis, a felfogás szerint, meg kell teremtenie az ismert és régen óhajtott, nyugati típusú jóléti államot. Ez cseppnyit sem illik a nemzetközi tőke forgatókönyvébe, mely könnyű prédának tekinti a volt kelet-európai államokat. A neoliberalizmus minden köntörfalazás nélkül korlátlan növekedést akar és holmi jóléti társadalom már régen nem cél, sőt akadály, egyenes fenyegetettség. Különösen nem az EU-ban. Az EU azzal van elfoglalva, hogy amerikai és ázsiai riválisai ellenében helytálljon a globális piacokon. A globalizáció ördögi poklában az ázsiaiak (a rabszolgamunkások hadainak köszönhetően) potom olcsón tudnak termelni. Ez hatalmas fenyegetés a német és az európai cégek számára.

Eközben az EU gazdasági erejének nagyobb hányadát a turbó üzemmódban dohogó német gazdaság és bankjaik adják. A német multik felfedezik maguknak a népszerü, jólélek Merkelt, akit mézes-maszlag zsongásaik közepette meggyőznek arról, hogy ha jól megy a német gazdaságnak és az növekedést produkál, akkor az országnak is jól fog menni a sora, következésképpen Európának is. Lénygében ez a konzervatív pártok (CDU/CSU vagy ÖVP) alapvető politikai ideológiája.

A német cégek vezérei (Dieter Zetsche a Daimler vezetöje, Jens Weidmann a Bundesbank elnöke, Mathias Müller a Porsche igazgatója) állandóan arról panaszkodnak Merkelnél, hogy az exportjuk és teljesítőképességük korlátozott a német jóléti állam túl magasra tette a lécet. Megszületnek hát a megszorító csomagok, a HARTZ, mely jelentősen megnyirbálja a német munkavállalók jogait és megnöveli a cégek profitrését. De mindez túl kevés! Csak csepp a tengerben. Nem lehet elég nagy a profit, ha 6 hét fizetett szabadság jár a dolgozóknak és a minimálbér folyamatosan növekszik. A nagy német cégek vezérei (Siemens, Bosch, BMW, Bayer, AEG, stb.) továbbra is egymásnak adják a kilincset Merkel irodájában és a gyenge konjunktúrára panaszkodnak. Növekedést kell kipréselni mindenáron!

Ekkor kezdődik (véletlen egybeesés) a népvándorlás. A növekedést hiányoló német bankvilág és az ipar vezetői 2015 júniusában a tiroli hegyekben összedugják a fejüket és kiötlik a zseniális tervet, meg lehet, meg kell lovagolni a feltornyosuló hullámot. Ezt nyomban megpróbálnak eladni Merkelnek. A kancellár asszony még szkeptikus, de egyre jobban összeroppan az érvek sortüzében. Évente félmillió, vagy egymillió bevándorló nem csupán kétszámjegyű gazdasági növekedést produkálhat, hanem megoldja az évek óta pellengérezett gondot, a népesség elöregedését. A német anyák nem akarnak gyereket vállalni, jöjjenek hát a szíriaiak.

A vezérek megpróbálják bagatellizálni az integráció várható nehézségeit, a szociális konfliktusok okozta vészhelyzeteket. A kezdeti problémák után Németországra szép jövő vár, bizonygatják. Az ipar válogathat az olcsó munkaerőben. Nem kell Kínába, Indiába kivinni a leányvállatokat. Itthon, Bonnban, Münchenben, Stuttgartban, Dortmundban is meg lehet termelni majd ugyanazt ugyanolyan alacsony költségekkel, mint korábban az csak Ázsiában volt lehetséges. Előttünk a Kánaán, skandálják, és Merkel összeroppan, beadja a derekát, magáévá teszi a főnökök délibábját.

A multik és bankjaik örömmámorban úsznak. Két, sőt három legyet is egy csapásra! Folyik a pezsgő! Nemcsak a kétjegyű gazdasági növekedés van immár karnyújtásnyira (egy), hanem ki lehet vele forgatni a neoliberalizmust elutasító nemzetállamokat is (kettő),  az élükön az Orbán rendszert, amely azon mesterkedik, hogy megnyirbálja a multik hatalmát. Eladósodott, rabszolga népekre (mint a görögök) van szüksége a német tőkének, nem jóléti nemzetállamokra! A polarizált, idegen ajkú, idegen vallású népekkel felhígított társadalmakban (három) eleve elfojtódik a nemzeti összefogás, mely a globális tőke egyik legfélelmetesebb ellenlábasa.

A Grexit egyébként egyenértékű lett volna egy kivégzés erejével a német pénzadó bankok szemszögéből. A százmilliárdnyi € veszteséglista rémálmát Merkelnek sikerült kivédenie. Most jöhet a második felvonás. Ugye érted már mi történik…