Az idei év januárjában már egyszer megkíséreltük felderíteni a Stuhleckra vezető legszebb és egyben legmagányosabb utat, lefelé mentben. A rengeteg hó és a még ismeretlen terep elbizonytalanított és a visszafordultunk. Az 5-ös számú út a Stuhleck Hocheckjén át felkerült tehát ama legendás hosszúságú személyes To-Do listára. A szombati nap rengeteg napsütést, de a nap folyamán egyre erősödő, majd viharossá fokozódó nyugati szelet is ígér. Az ennek megfelelő útitervem pedig így hangzik: Spital am Semmeringből az 5-ös turistaúton, Gaisschlageren át a Hocheck alatt felbaktatni a Stuhleckra. Az Alois Günter-Hausban ebédszünetet tartani és a széltől védett Kaltenbachgrabenban visszaereszkedni a völgybe.

Az út (Spital am Semmering, Lerchenwaldweg, Waldkapelle, Gaisschlager, Hocheck, Alois Günter-Haus, Stuhleck, Karl Lechner-Haus, Kaltenbachgraben, Spital am Semmering) cirka 14.5 km, 1070 m szintemelkedés, bruttó 6:00 óra. A profilon látható “szakállaik” mint mindíg, most is a heves széllökések jelei.

Spitalban a sí kölcsönző előtt parkolunk. A nagy kérdőjelet a hó vastagsága jelenteti. Vajon szükségünk lesz-e hótalpakra vagy sem? Az elmúlt években gyűjtött tapasztalataim óvatosságra intenek. Ha a völgyben híre hamva sincs Holle anyó pihéinek, feljebb akár bele is fulladhatunk. Így aztán hátizsákra csatolt hótalpakkal vágunk neki a nagy ismeretlennek. A fagyos reggelben 8:00 óra előtt vacogunk lefelé a Kaltenbachstrassen egy hajtűkanyarig, ahol a Lerchenwaldweg kezdődik. A Lerchenwaldwegről egy pirossal jól jelölt földút ágazik el a kötélpálya irányában. Egy fába faragott kis szentély tudatja velünk, hogy jó úton járunk.

Egy mező végében piros támlás pad mutatja a helyes irányt, de a rendes piros jelzések is megkönnyítik a tájékozódást. Az utat innentől kezdve gyakorlatilag nem lehet elvéteni. A következő tájékozódási “checkpoint” egy kis erdei kápolna az út bal oldalán, valamelyest beljebb a fák között.

A továbbiakban szinte eseménytelenül haladhatnánk a csendes fenyves erdő mélyén vezető mérsékleten emelkedő turistaút. Egy helyen azonban hosszú szál fatörzsekböl rakott akadályra lelünk. Az erdőgazdaság, szokása szerint, valószínűleg ismét példát statuál, hogy ki is az úr a háznál. Jobbról egy három-négy méteres farakás bástyafalként gátolja az akadály kikerülését, balról meg olyan messzire nyúlnak a gerendák, hogy inkább lyukat keresünk a fatörzsek alatt. A hátizsákot levéve, négykézláb sikerül is épségben átküzdeni magunkat a barikád alatt.

Feltételezem, hogy ez egy, helyenként már a tettlegességig fajuló, mountainbájkosok elleni atrocitások egyike. Az enyhén lejtő terep vonzhatja az MTB rajongókat, ami ellen imígyen próbálnak (valakik/helybéliek?) eljárni.

Az erdőben felfelé haladva csak módjával szaporodik a hó, így a hótalpak továbbra is (mindvégig) a hátizsákon maradnak. Az élénk nyugati szél ellen is aránylag effektív védelmet élvezhetünk. A Hocheck keleti oldalán meg egyenesen szélcsend uralkodik. A Karl Lechner-Haus felé vezető elágazást elhagyva viszont egyértelműen megélénkül a légmozgás. Beöltözünk. Vastagabb kesztyű is kerül a már-már érzéketlenné fehérülő ujjakra. Lassan elhagyjuk az erdőhatárt, miközben a terep meredeksége is növekszik. Végre előtűnik a még távoli csúcson trónoló Alois Günter-Haus is. Reménykedünk, hogy nyitva lesz – bár ez nem biztos (fel vagyunk készülve ilyen eshetőségre is).

Visszapillantásban lélegzetelállító panoráma bontakozik ki. Zavartalan napsütésben, fehéren szikráznak Alsó-Ausztria legmagasabb ormai, a fenti képen jobbról balra, a Schneeberg, a Rax és a Schneelape (az utóbbi már Stájerország).

Később ismerős helyen bukkanunk ki. Elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol januárban visszafordultunk. Itt kiérünk arra a széles útra, amit a menedékház gazdája használ. Hó továbbra is csak módjával van, de úgy cirka 5-10cm vastagságban összefüggő szőnyegként takarja be a környező tájat.

A menedékházhoz közeledve egyre erősödik, majd a tövében viharossá fokozódik a szembeszél. Néha megdob, kibillent az egyensúlyomból, taszít, mint egy mágnes. Meg kell állnom, hogy a hátizsákomból egy plusz réteg arckendőt, sapkát vegyek elő, mert úgy érzem, mentem jégcsappá fagy az arcom, fejem. Ilyen széljárásban ez nem is olyan egyszerű feladat. Az ég hiába villogtatja legszebb kékjét, nem enyhíti küzdelmeinket.

Az Alois Günter-Haus a sítúrázók fő támaszpontja. Negyed tizenkettő van, amikor áldásos csend és meghitt légkör fogad a küszöbön túl. Az út tehát kb. 3:20 óráig tartott (a völgyben 3:45 van feltüntetve egy táblán). Valószínűleg csak ma nyílt a téli szezon. A hóviszonyok miatt még nincsenek sokan. Az asztalok fele foglalt csak. Letelepszünk. A kínálat, gyér, ami van az is méregdrága. Félórás ebédszünet után még a csúcskeresztig küzdjük magunkat a szélben, majd megkezdjük az ereszkedést a Kaltanbachgraben felé.

A feltételezésem helyesnek bizonyul. Alig hagyjuk el a csúcs környékét, máris csökken a szél ereje, majd az út végéig szellővé szelídül. Alig több mint kerek két óra alatt érkezünk vissza kiindulási pontunkba. Az 5-ös út beváltotta reményeinket. Tényleg a csúcsra törés legérdemesebb útvonala. Ürömöt csak az erdészek okozta művi torlasz jelent. Problémás lehet, ha esetleg alkalmas hóviszonyok estén erre próbálnám magam felsítalpazni. Tudniillik, akkor egy újabb posztot lehetne a To-Do listámról kihúzni.

		Stuhleck via Hocheck 2015 VIEW SLIDE SHOW DOWNLOAD ALL