A Halott Hegy (Totes Gebirge) neve jól tükrözi a valóságot. A hegység arculata sokban különbözik a többé-kevésbé jól ismert és viszonylag szelídnek mondható Hochschwab, Rax, Schneeberg stb. bérceitől. A Totes Gebirge egy karsztképződmény, számtalan felderítetlen barlanggal és egymással összekötött földalatti üreggel, melyek valamennyi esővizet kanalizálnak. Az erdőhatár felett tar, kiszáradt, kietelen holdbéli táj. Ennek következtében növényi élet szinte nincs is.
 |
 |
|
A táv (Almtaler-Haus, Hintere Hetzau, Welser Hütte, Almtaler Köpfl, Schermberg, Fleischbänke, Welser Hütte, Almtaler-Haus) 18.4 km, 1720 m szintemelkedés bruttó 11:10 alatt (Tassilo 2:30 alatt) |
|
Aki erre jár jó, ha az agyába vési: a kijelölt turistautat semmiképpen sem szabad elhagyni. A vidék tudniillik hírhedett az itt örökre eltűnt turisták nagy száma miatt. Feltehetően, valamennyi egy-egy még fel nem derített földalatti lyukba (Doline) szakadhatott be. Herbert Bruckmüller könyvet írt (Warum kannst du nicht fliegen?) egy ilyen lyukból történő csodával határos megmeneküléséről.
Egyszóval az idei nyár első stabil időjárási helyzetével eljött a nagy nap, amire gyakorlatilag hónapok óta készültem. Tudtam, hogy nem gyermekjátékról van szó. A kilométerekben és méterekben kifejezett táv és szintkülönbség nem fejezi ki maradéktalanul a Schermberg megmászásához szükséges követelményeket. Megjegyzem, ezek feleződnek, ha valaki két napra osztaná fel a túrát. A Welser-Hütteben eltöltött éjszaka után a Tassilo önmagában már nem olyan rázós, mint cirka 1100 m megtett szinttel és 3 óra meneteléssel a combokban nekiveselkedni.
A Tassilo-Klettersteig technikailag nem nehéz, szerintem sehol sem éri el a D szintet. Két-három nagyon rövid C/D ízű felszökés a maximum, de jobbára csak A-C között marad. Ha könnyen elérhető helyen lenne, akkor nyilván nem lenne annyira elhagyatott. Kiváló túraidő ellenére sem találkoztunk a Klettersteigen egyetlen lélekkel sem.
Az Almtaler Haustól indulunk reggel 7:00-kor. Az út északról közelíti meg a falakat, így a Welser Hütteig árnyékban menetelhetünk. Mérsékelten emelkedő széles erdészeti úton haladunk a Welser Hütte áruszállító kötélpálya völgyi állomásáig. Innentől kezdve fokozatosan durvul a terep. Az északi kaptató ellenére hamarosan csöpögünk a verejtéktől. Kedélyünkre rányomja a bélyegét a Totes Gebirge irdatlan sziklatömege. Alulról feltekintve, a messze odafenn a nyeregben trónoló menedékházra, hihetetlennek tűnik, hogy emberi erővel oda fel lehessen jutni.
Drótkötéllel és vaslétrával biztosított szakaszok között egyre meredekebb és még meredekebb kaptatók sorozatán jutunk fel 2:40 alatt az addigra napsütötte Welser Hütte szintjére. A papírforma 3 órát szán rá. Az így nyert 20 percet pihenésre fordítjuk és betérünk egy korai palacsintás levesre. A gazda hatalmas adagot szolgál fel, jól jön a sós étek elektrolit pótlás gyanánt is.
10:00-kor hagyjuk magunk mögött a menedékházat. Az út jól jelzett, egy tábla terel jobbra fel a falak felé, majd sziklákra pingált piros pöttyöket követve jutunk el a már napsütésben izzó beszállóhoz. A ferrata, legnehezebb része az Almtaler Köpfl (2204) alatti rész, de ez is meg van szakítva két helyen A jellegű majdnem gyaloglós szakasszal.
Mindezek ellenére megtörténik az, amitől tartottam (felkészülés ide, tréning oda). Jelentkezik a belső combgörcs. Hegymászói karrierem, fejem felett örökké lengő Damoklészi kardja. Se fel, se le. Pánik azért nincs. Ezt az évek során begyűjtött tapasztalatoknak köszönhetem. Némi nyújtás, lazítás és bő folyadékpótlással (3.5 literrel indultunk) sikerül jól megküzdenem a tényállással. Annyira jól, hogy még 12:00 előtt az Almtaler Köpfl csúcsán állunk. Itt kötelezően 10 perc pihenőt rendelek el magunknak. Előkerül a batyunkból a félliteres chia “csodaital”, amit komótosan elkortyolgatunk, és csak utána folytatjuk a még jócskán a fejünk fölé tornyosuló Schermberg felé.
A ferrata A-A/B szinten halad tovább a Schermberg gerincén, majd a csúcs tövében B, helyenként B/C de már sehol sem nehezebb. 13:00-kor (2:30 alatt) elérjük fő célunkat a 2396 méter magas Schermberget. A látvány egyszerűen grandiózus. Jól látható a Dachstein és gleccserei, tőle jobbra a Hohe-Tauern jégmezői fehérlenek. Karnyújtásnyira a Großer Priel (2515), a Totes Gebirge legmagasabb hegye (mint ismeretes a Bert Rinesch Klettersteig vezet fel rá).
Némi “csúcsmámor” után megkezdjük az ereszkedést. Az út szerencsére rendkívül jól jelzett. Az orientációval csak akkor lehet gond, ha a jelek még a hó fogságában vannak. Augusztus vége ellenére mi is csodálkozunk a maradék hómezők ottlétén (vajon még szeptemberben is megmaradnak?).
A visszaút a Welser Hütteig papírforma szerint 1 óra lenne. Vigyázz! Ez tévedés! Az útra legalább két órát szánj! Nem hagyományos turistaútról van szó, hanem ugyancsak szaftos lefelé mászásról 1/1- szinten. Közben számtalan sziklahasadékon lépünk át, kisebb-nagyobb sziklatornyokon egyensúlyozunk, függőleges fallépcsőkön mászunk lefelé és mélyen a föld alá nyúló üregek szélén araszolgatunk. Meg is egyezünk Cirmivel, hogy a lefelé út technikailag nehezebb és a pszichének kihívóbb a tulajdonképpeni ferratánál.
Az ereszkedés megkönnyítéséhez ajánlanám a ferrata kesztyű használatát. A sziklák ugyanis olyan érdesek, akár a durva smirglipapír. Akár egyetlen érintés is felhorzsolja bőrt, az ujjakat, a tenyeret, ha mászás közben ránehezedünk.
15:15-re érünk tehát vissza a Welser-Hüttehez. A menedékház előtt néhány percnyire elfogy minden csepp italunk. Sebaj, mert hamarosan tobzódunk. Lecsurgatok legalább egy liternyi elektrolitot a torkomon és a további útra feltöltjük vízzel a flaskóinkat is. 16:00-kor kerekedünk fel a visszaút végső szakaszára. Körülbelül negyed hétre érjük el végpontunkat, az Almtaler-Haust, ahol szükségét érzem további ital azonnali bevitelére.
Hatalmas túra volt, melynek egyik alapfeltétele a tökéletes, stabil túraidő. Másik feltétele a tapasztalat hasonlóan hosszú és megerőltető túrákkal. A ferrata technikai szelídsége ellenére végzetes tévedés lenne a Tassilo Klettersteig 1400 mászó méterét alulbecsülni. Egyébként jellegében, ehhez hasonló dimenziójú az Attersee (Mahdlgupf) Klettersteig azzal a különbséggel, hogy a beszálló elérése gyakorlatilag szinte “ingyenes”.
Sztefano-Space 