A minap felkaptam a fejem az egyik hírportál meglepett felismerésén, miszerint a muzulmán vallás az egyénre nézve életvitelszerű, kötelező norma, ami még a befogadó országok jogrendjét is felülírja. Nahát! Nem tudta! Persze nem csoda, hiszen mi  hadilábon állunk a vallás fogalmával. Elsőre tán a római pápa ugrik be, kinek-kinek némi érdekes hókuszpókusz templomok mélyén, csend, oltár, de mind szigorúan fakultatív, nem kötelező. Számunkra, a fogyasztói társadalom sarjainak a vallás egy látszat, homlokzat, formalitás, esetenként bohózat.

A probléma mindezzel, hogy tudniillik vallása pedig mindenkinek van (Eppur si muove)! Még annak is, aki nem tud róla, vagy nyíltan tagadja. A vallásban jut ugyanis kifejezésre az ember világnézete, a minket körülölelő valósággal szembeni, alapvető, mindent meghatározó viszonya. Persze a definíciókat lehet bonyolítani és kozmetikázni, a lényeget nem fogja megváltoztatni. A felfogás, hogy miként éljem az életem, milyen pilléreken nyugszik gondolataim világa, és hogy milyen értékrend határozza meg tetteimet, az szigorúan a vallásomból fakad.

A természeti népeknél a vallás, a hit, központi szerepe a világ legtermészetesebb dolga, de igaz ez akár a buddhizmus gyakorlói számára is. Csak nekünk, meghasonult keresztényeknek furcsa és megemészthetetlen. De ez a mi jellemzőnk! Megbocsáthatatlan tudatlanságunk tanúbizonysága. Már arra sem vagyunk képesek, hogy felismerjük a mi igazi vallásunkat. Ami pedig, sajnos, nem a kereszténység (már ami a többséget illeti).

A mi nyugati kultúránk szentháromsága (Sancta Trinitas) a pénz (atya), a hatalom (fiú) és a növekedés (szentlélek). Vallásunk gyakorlása pedig ezek imádatában merül ki. Templomaink a bankok, a börzék és a bevásárlóközpontok. Ebből a ködös mocsárvilágból fakad a jelenkori dogma, a növekedés orientált gondolkodásmód. Tudniillik, ami növekszik, az biztosan csak jó lehet. Ami a rák módjára burjánzik, az jogosult elismerésre. Ámen.