Egy remek sítúrával nyitom meg a 2017-es évadot. Eltekintve a sziklamorzsalékok okozta durva karcolásoktól az újonnan szervizelt sítalpaimon, minden optimálisan alakult. Az időjárás meg kiváltképpen. Annak ellenére, hogy az időjósok 50 km/h szelet és csak 1-2 órányi napsütéssel biztattak. Aztán meg, szerencsére, a csúcson is csak szellő fogadott.
 |
 |
|
|
|
Izgultam pedig, hogy a kemény mínuszfokokban miként fogom a felszerelésem és jómagamat is mászásból siklásba átállítani. Ez tudniillik egy nem elhanyagolható “technológiai folyamat”. Le kell húzni és el is kell rendesen tenni a felragasztott fókaszőröket. A sítalpat és a sícipőt sikló üzemmódba helyezni. Elővenni a sisakot, sí szemüveget és a kabátot. És ami a dolog bökkenője, hogy mindezt kesztyű nélkül kell elvégezni. Tudnivaló, hogy –14 C fokban 50 km/h szél esetén az ún. wind-chill, tehát az érzékelt hőmérséklet akár –30 C fok is lehet.
Csodálkozom is rendesen, hogy a nem éppen álomszerű előrejelzés ellenére is, mekkora tömegek ostromolják az Unterberg parkolóját. Igaz persze, hogy az északnyugati szelet a hegy jól leárnyékolja, hisz szelíd lejtői dél-délkeletnek néznek. Bár nem hiszem, hogy pont ilyen meggondolásból jöttek volna ilyen sokan.
Van ugyan egy megtervezett útvonalam a GPS-en, de inkább a sítúrázók jól követhető nyomaira hagyatkozom. És ez így lett jó. Az én variánsom ugyanis nagyrészt a sípálya mentén vezetne, míg a tapasztalt rókák választotta ösvény, csendes bükkfa és fenyőerdőn át visz, egy nagy kanyart leírva fel egészen az Unterbeghaushoz.
Az Unterberghaus melletti kis kápolnánál lyukadok ki, ahol választhatok. Vagy egyenesem nekimegyek a csúcsnak (a kereszt már jól látszik a vakító napsütésben), vagy pedig a már korábbról ismert szerpentines erdei sövényen gyűröm le a maradék 200 méteres szintkülönbséget. Az utóbbit választom. Kissé hosszabb, de ebben a mesekönyvszerű, pazar időben, élvezet minden lélegzetvétel.
A legnagyobb örömömre a csúcson sincs szél. Sőt, langymeleg napsugarak kelnek harcara a kemény faggyal, minek következtében a kesztyű nélküli “átvedlésem” síelőnek, fájdalom és fagyásmentesen megy végbe. Napsütés ide, langymeleg oda, a végén persze örömmel húzom fel újra a kesztyűt.
A sípályák preparáltak, illetve hát reggel még azok lehettek, de így déltájra már eléggé elbuckásodtak. A lehető leghosszabb lesikló variánst választom a Schneidlifthüttet megcélozva. Ott megszakítom a lesiklást és benézek. Elég nagy a tolongás odabenn, így hát nem időzöm, hanem folytatom az ereszkedést a Karnerbodenlift völgyi állomása felé, majd onnan tovább a Heuriss-Klammon (kép) át a parkolóig.
A szorosban nem vagyok elég figyelmes. Pedig hát látom is a szórt szürkés mintázatot a hóban, ami mint kiderül durva sziklamorzsalék. A hó itt még kevés a gondtalan lesikláshoz. Hiányzik legalább még vagy 20-30 cm. Na de nem lehet minden tökéletes. A karcolásokat forró viasszal ki lehet javítani.
Végül is megismerkedhettem egy számomra még teljesen új, csodaszép útvonallal. Az idő minden ízében remekelt, kíváncsian várom a folytatást.
Sztefano-Space 