Végre megkaptam az anyagot és Cirmi elmondása alapján egy rövid beszámolót készítettem erről a mindenképpen rendhagyó és figyelemreméltó kalandról.
A piros pontok a sátortáborok helye. A megtett táv 81.3 km, 2084 m szintemelkedés
A tett színhelye (2017 április 9 – 15) a svéd lappföldbeli Stora Sjöfallet Nemzeti Park. Sokáig csak úgy beszéltünk róla, hogy a Sarek, de mint kiderült, a szomszédos és közismertebb Sarek Nemzeti Parkot útjuk során éppen csak érintették, anélkül, hogy mélyebben is behatoltak volna a térségbe. A két park közti különbség a térkép megtekintésével válik nyilvánvalóvá. A Stora Sjöfallet ugyanis az Akkajaure víztározót öleli körbe.
A térkép jogvédett. Copyright: Ökologix – Kartengrundlage maps-for-free.com https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=6752845
A háromtagú társaság a víztározó délkeleti csücskén lévő völgyzárógáton, Suorva térségében kelt át a tulajdonképpeni park területére, hogy északnyugati irányba tartva, megcélozzák az Akka hegységet, és tövében haladva elérkezzenek Ritsembe. Itt veszi fel majd őket a busz egy héttel később. Benne volt természetesen a pakliban, hogy esetleges gondok miatt nem sikerül odáig eljutniuk. Ez esetben ugyanazon az úton kellet volna visszaküzdeni magukat Suorvába.
Balról jobbra Jakub a cseh fiú, Holly a norvég lány a csapat vezetöje és Cirmi
A Nemzeti Parkon áthaladók teljesen el vannak vágva a civilizációtól. Kommunikációra nincs semmilyen lehetőség, legfeljebb egy műholdas telefon segíthetne, de nekik olyan nem volt. Kunyhók sincsenek, sem pedig jelzett utak. Itt mindenki csak önmagában és társaiban bízhat. Mi eközben itthon egy héten át tördeltük kezeinket, míg április 15.-én Ritsemből meg nem érkezett a megváltó SMS, hogy t.i. “élünk, jól vagyunk”.
Suorva, a kiindulópont, cirka 500 m tengerszint feletti magasságban fekszik. Az első akadály az Akkajaure túlsó partjára történő átjutás után a szemközt magasodó hegyek megkerülése. Ennek okán az első két napon tervezett céljukkal ellentétes irányban, délkelet felé kaptattak felfelé. A hátizsákok mintegy 20-25 kilót nyomtak (benne egy hétre való élelem). A harmadik nap elérték a Stora Sjöffalet cirka 900-1000 méteres szinten fekvő platóját. Innétől kezdve lassan javult az időjárás, egyre hosszabb távokat tudtak megtenni és így a kedélyek is magasabban szárnyalltak.
A hőmérséklet mindvégig –4 és –16 fok között alakult. Az első három-négy napon gyakran havazott. Az égen vastag felhők csüngtek és ezért a hőmérséklet is ennek megfelelően valamivel enyhébb volt. A hét második felében a napos idő beköszöntével az éjjeli fagy is maróbb lett. A tájékozódás főleg térkép és iránytű segítségével történt, ami ködös, felhős időben komoly gond. Tartalékba vittek magukkal GPS helymeghatározót is, amivel az itt látható nyomvonal is fel lett jegyezve.
Az útvonaluk, kifejezetten téli, nyáron megismételhetetlen, hiszen számtalan helyen úgy keltek át tavakon, patakokon, hogy esetenként nem is tudták, hogy befagyott vízfelületen haladnak. Lásd a fenti képet (a 4. napon), amikor egyszer csak felbukkant előttük egy híd, miközben ők a vélhető folyó medrében vonultak.
Az egyik legnagyobb gondot az állandó nedvesség jelentette. Ami egyszer átnedvesedett, esélye sem volt, hogy az éjszakai fagyban kiszáradjon. Dermesztő hideg, csizmába belefagyott zoknik jellemezték a reggeli ébredéseket. Az egyetlen hely, ahol fel lehetett melegedni, a jól izolált pehely hálózsák. Életbevágóan fontos egy olyan zsák, melynek az úgynevezett komfort zónája a mindenkori külső hőmérséklettel harmonizál (ez esetben –16C fok körüli).
Ha enni, inni akartak, havat olvasztottak spirituszfőzőn. A közönséges gázkeverék ilyen hidegben használhatatlan. Speciális keverék, úgynevezett Winter Gas (azaz téli gáz) szükséges, mely –22 C fokig használható. Legjobb viszont a folyékony tüzelőanyag használata. Gyors és effektív. Voltak ugyan szabad vízfelületek, ahol elméletileg meg lehetett volna meríteni egy-egy fazekat, de ezek megközelítése veszélyes. Az átmenetet képző jég vastagsága kiszámíthatatlan. A többiről meséljenek a képek.
Sztefano-Space 