Preiner Gscheid hágót, a Raxra induló túrák legnépszerűbb bázisát, nem kell külön bemutatni. Aki itt rajtol, az nyáron a Schlangenwegen juthat fel legkönnyebben a Karl Ludwig-Haus szintjére. Télen a vidék átalakul, a tulajdonképpeni Schlangenweget (Kígyó-zó út) felfalja a hó. Helyét átveszi a Karlgraben, ami ugyan ott van a nyárban is, csak éppen senki nem jár rajta le-föl.

A táv (Preiner Gscheid, Siebenbrunnen Kessel, Karlgraben, Karl Ludwig-Haus Heukuppe, Karl-Ludwig Haus, Karlgraben, Waxriegelhaus, Preiner Gscheid) cirka 10 km, 1000 m szintemelkedés bruttó 4:35 óra alatt.

Az ember minden ízében ujjong az ilyen téli panoráma láttán! Juhé! 

A mostani és az ehhez hasonló havas viszonyok közepette a Karlgraben a lokális “autópálya”. Nos, ez a hótalpas túra még hiányzik a gyűjteményemből. Egyébként is, a Schneeberg viszonylatában a Raxot, télen, mintha hanyagolnám. Ez mindenképpen kiigazításra szorul.

Szombaton ragyogó napsütésre számítok, a –5/-10 C fok közti hőmérséklettel, gyenge széllel és nem csalódom. Már-már idilli! Tetszik, hogy induláskor (8:35) azonnal felvehetem a hótalpakat és teketória nélkül neki lehet veselkedni az emelkedőknek.

A ködtenger szintje éppen a hágóig ér és tehát a legpazarabb, kristálytiszta téli napsütésben kaptathatok egyenesen bele a nagy Siebenbrunnen Kesselbe (katlan – fenti kép), melynek bal oldalán található a Karlgraben (lenti kép).

A napnak már van jól érezhető ereje. Ennek következtében hamarosan megválok a kabátomtól, majd később a pulcsimtól is és csak ingujjban verejtékezem felfelé. A katlanban egyelőre teljes a szélcsend (lenti kép).

Eredetileg egy diretissima stílusú felszökés lett volna a célom, de ez természetesen csak akkor lehetséges, ha a hó jól megbír. A német a “harsch” szót használja az ilyen kompakt, nagy jégkristályokból összeállt kemény hórétegre. Erről most szó sincs. Finom, cirka 20-25 centis porhó fed egy más régebbi, de szintén elég puha hótakarót.

Pillantás a Karlgrabenból a ködtengerből kiemelkedő Stuhleck felé

A sítúrázók cikk-cakkban ostromolják a Karlgrabent. Két hajtűkanyar közti részen megpróbálok rövidíteni, részleges sikerrel. Tudniillik a haladás tempója a 3:2 arány szerint alakul, azaz cirka három lépés felfelé után, két lépes lecsúszás következik. Helyenként meg helyben taposás. Ilyen tempóban képtelenség lesz feljutni. Maradok tehát a hótalpak és sítalpak gyúrta nyomvonalon.

A terepet jól ismerő sítúrázók húzta vonal alsó része lényegében a Schlangenweget követi (mint később a GPS tanulmányozásakor kiderül). Az út felső része viszont nem a Predigstuhlsattelba vezet, hanem a meredekebb, láncokkal is biztosított alternatíva mentén visz fel egyenesen a Karl Ludwig-Haus alá (10:22 – fenti és lenti képek).

Nos, idáig felérve belém mar az északi szél, mely felfelé haladtomban egyre virgoncabb módon fuvoláz. Először a pulcsim veszem fel, majd a kabátom, később a kapucnim húzom a fejembe, majd jön a vastag kesztyűm, arcom elé a kendőm. 11:05-kor érem el a 2007 méter magas csúcsot (lenti kép).

A távolban biztos felismered a jellegzetes Schneeberg/Klosterwappen kupoláját

Szép mívű jégréteg fedi a jól ismert emlékműt a Heukuppen. Szerencsére a tömb méreténél fogva a tövében mindig akad egy széltől védett szeglet. Ott lehet rendezni tépett soraimat, inni a termoszból és harapni hozzá egy kis nápolyit. Elbóklászom itt a szélárnyékban vagy 10 percet, mielőtt még elindulnék vissza a völgybe.

Bevallom, némi irigységgel bámulom a porhóban mellettem kurjongatva elsuhanó síelőket. A sí tudásom egyelőre nem alkalmas a natúrterepen történő lesiklásra, bár vélek önmagamban olyan hangokat is felfedezni, melyek azt bizonygatják, hogy képes lennék megbirkózni ezzel a feladattal.

Közben sajnos a ködtenger szintje megemelkedik és ellepi a korábban még tiszta Karlgrabent. A láthatóság csökken, ami bizony sí lesiklás esetén komoly gondok forrása lehet (fenti kép). Hótalpakon még lassan csak-csak elbotorkál az ember.

Lefelé menetben még elnézek a Waxriegelhaus felé (fenti kép – közben újra ragyos a nap). Eredetileg itt szándékoztam megebédelni (12:30) de a táblán kitett menü elég ahhoz, hogy azonnal elálljak a szándékomtól. Sertéshús sertéshússal, és akinek ez nem elég, az még választhat sertéshúst is. Valahogy így lehetne összefoglalni röviden a kínálatot. Nem mintha bigott vegetáriánus lennék, de ez azért laza túlzás. Bár örüljünk, hogy így kemény télben van nyitott vendégház. Most mégsem örülök.

Lefelé, már jóval a Waxriegelhaus alatt

13:15-re érek vissza a hágóra. Remek kiruccanás, nem csalódtam, azt kaptam, amit vártam. Ha még egyszer erre járok, akkor a Waxriegesteigen vezető variánst fogom kipróbálni. Vélhetően az idén már nem, majd egy más szezonban. Ja, és persze majd inkább kihagyom a számításból a Waxriegelhaust.

Visszapillantásban a Rax