A Babenberger-Strecke 20 kilométeres köre önmagában még akkor is túl rövid ahhoz, hogy komolyan legyen véve, ha a keleti oldala megmászása ugyancsak pulzusemelő. Valahogy ki kell bővíteni, hogy kicsit “megártson” a szó kellemes kifáradást sejtető értelmében. Először is Freudenauból indulok, végigbringázom a Duna mentén oda-vissza irányban, ami plusz 40 kilométert ad a csomaghoz.

A bal felsö térképen pirossal feltüntetve a Flow-Line vonala, a profilon ugyanitt a markáns bevágás. A táv összesen 60 km, 675 m szintemelkedés, bruttó 3:50 óra alatt.

Mindezeken felül a térképen jól látható, hogy a Babenberger kör pontosan a két éve átadott Weidlingbach Trailpark felső szeglete mentén halad el. Nos, mi lenne, ha kipróbálnék egy igazi down-hillt? A Flow Line egy “kék”, közepesen nehéznek feltüntetett pálya a Fun-Line meg egy “piros”, nehéz. Így utólag, elég hülye ötlet volt (kis híján bukom egyet), mivelhogy jusztból sem vagyok downhilles, de ha nem próbálom ki, akkor soha meg sem tudom milyen.

Szóval tudni akarom, milyen egy downhill. Persze kétségeim vannak, mert életemben nem ugrattam még biciklivel és kanyarokat sem szedtem nyaktörő tempóban. A go-pro videók, amiket megnézek, nem sokat árulnak el a valós nehézségekről. Ha sokan lesznek ott, gondolom, akkor inkább nem vállalom, nehogy feltartsam a mögöttem érkező profi fiatalságot.

A Duna-mente simán lemegy. Meglelem és követem a Babenberger vonalát. Standard S0, néhány rövid tüdőköptető szakaszon kívül semmi komoly veszedelem. Széles erdészeti utak dominálnak. Tipikus, nyájas Wienewald.

Aztán elérem a Trailparkot, és képzeld, sehol egy lélek. Ezzel nem számoltam! Így aztán, mivelhogy nincs kimagyarázkodás, elindulok a jobb szárnyon (Flow Line). És hova tovább, egyre csak keményedik a dolog. Rémület! Néhány kanyar után eldöntöm, hogy ez nekem nem kenyerem, élvezetesnek nem találom. Igényes és érzem, hogy a szükséges technikai tudásom hiányzik.

Gyorsan megértem, hogy az emelt palánkú kanyarokat nem lehet lassan csordogálva bevenni. Lendülettel kell nekimenni a dolognak. Próbálgatom. Mire kezdenék ráérezni, jönnek az ugratós talajhullámok. Nem akarok repülni, így lassítanom kell, de akkor meg nem sikerülnek a kanyarok, amik egyre élesebben, egyre meredekebben zuhannak lefelé.

Szóval izzadok rendesen. Cirka 400 méterenként kék tábla hirdeti, SOS, és alatta a mentők telefonszáma. Nyilvánvaló! Itt könnyen nyakát töri a magamfajta. Egyszóval nem szeretem, de most már legalább tudom, milyen. Örülök, hogy épségben leérek.

Egy kaptatós erdészeti úton érkezem vissza a Babenberger vonalára. Itt is száguldás következik lefelé, de ez azért jobban illik hozzám. Még vagy 45 km Freudenau. Szerencsésen érkezem vissza a kiindulópontomba.