A ma még megválaszolhatatlan nagy kérdés, hogy visszatalál-e majd a világ a „business as usual”, azaz a megszokott hétköznapi normalitáshoz? Annyit tudunk, hogy a vírust teljesen kiirtani nem lehet, tehát a jelen korlátozásokkal csak a terjedés lassítását lehet elérni. Mert a legnagyobb csapda, hogy az első pillantásra egészségesnek kinéző fiatalok is vírushordozók lehetnek és tehát fertőzhetnek. A lappangási idő pedig olyan hosszú, hogy szinte lehetetlen pontosan visszakövetni, ki hol mikor és kitől kapta el a kórt.

Másfelöl nézve a dolgokat, nem vagyok benne biztos, hogy a megszokott normalitás (amit mi úgy hívtunk) valóban kívánatos-e. Mint azt Ran Prieur is megjegyzi (a normalitásról, speciell és találóan) „This world is a mental hospital that reflects our own insanity back at us” == Ez a világ egy elmegyógyintézet, mely megtébolyodott lényünket tükrözi vissza. Ilyesmivel már John Lennon is előállt, majd alig valamivel később agyonlőtték, ami persze csak bizonyítja a kijelentés igazságát.

Miért is kéne pont ugyanarra az útra visszatérni, ahonnan a vírus most letérített minket? Érkeznek jó hírek is arról, hogy miként kezd feléledni a természet az ember, akarom mondani a homo sapiens idioticus hiányzó rombolása (normalitása) nyomán. Velence lagúnái kitisztultak és ott is halrajok jelentek meg, ahol korábban már évtizedek óta ilyesmivel nem találkoztak. Elmaradt a turisták patkányrajokra emlékeztetőd bősz vonulása.

Napnál világosabban nyert bizonyítást, hogy a globalizált világ sérülékeny. Egyetlen incidens is kibillentheti a hosszú láncolatokra épülő kereskedelmet. A „small is beautiful” alternatív elve mentén sokkal hatékonyabban lehetett volna nem csak a fertőzés terjedése ellen védekezni, hanem a gazdaság megingása ellen is. Mert a természet rendje megfigyeléseből is tudhatnának, hogy a monokultúrák hosszú távon sérülékenyek. A sokszínűség, a diverzitás garantálja a biológiai rendszerek hatékonyságát.

A sokszínűség fogalma pedig, sajnos, önmaga is abszurd globalizált ferdítések áldozata lett. Mi már hajlamosak vagyunk a diverzitást is kizárólag úgy értelmezni, mint egy nagy olvasztótégelyt, ahol nemzetek bőrük színe és vallásuk különbözősége ellenére is „szeretjük egymást gyerekeket” alakítanak. Aki egy jottányit is törődik a valósággal, az bizony könnyen beláthatja, hogy a természet sokszínűséggé éppen ellentétes irányú pályát követ.

Bennem van tehát egy olyan elvárás, hogy a normalitás címkéje majd egy kicsit talán megváltozik. Más attribútumokat kap. Meglehet a zabolázatlan globalizáció lehűl egy kicsit és nagyobb jelentősége lesz a helyben vagy a közelben megtermelt javaknak. Hogy az emberek megtalálják majd a szépet és a jót az otthonok környékén is és nem távoli világok csodái után fognak epekedni. De mindez egy hiú ábránd, mert a homo sapiens idioticust nem józan ész és a belátás vezérli, hanem beteg képzetek, virtualitások és kapzsiságok mentén él.