Kék égről ragyog a nap. Édes virágillattal terhelt a levegő. Öröm kint lenni és feledni az aktualitásokat. Évről évre megbirkózunk egymással, mármint a Vaskézutca tüdő köptető-kaptatója és jómagam. Összeméreckedünk és akkor eldől, hogy érett vagyok-é a szezonra. Nem egyszer elbuktam már, de szép győzelmeket is arattam.

Most is sor kerül a nagy tavaszi mérkőzésre, melyet az új bringám miatt is fokozott izgalom előz meg. Vajon hogy fog viselkedni? Amikor Kahlenbergerdorfba érek (egyelőre sík terepen), már a torkomban kalimpál a szívem, mintha máris emelkedők sorozatán haladtam volna végig. Nyugtatgatom magam, a valóságban nincs semmi tétje a dolognak. Dehogynem! Ez mégiscsak egy személyes kulcs-próbatétel. Nem szeretnék lebőgni önmagam elött.

A Vaskéz utcát megelőző kanyargós sikátorok egyikében levetem a felesleges rétegeket magamról, melyek eddig a jeges szembe-széltől védtek. Most verejtékezés jön a javából! A nem túl hosszú aszfaltburkolatú utcát két fordulóban egy-egy pihenő hely osztja három szakaszra. Az első felszökés a leghosszabb, de a három közül még a leggyengédebb, már ha ilyet lehet (vagy szabad rá) mondani.

Elvárásim szerint nyugodt tempóban minden gond nélkül, szinte már-már gyanúsan lazán érek az első pihenő helyemig. Készítek egy fotót (fenti kép) miközben kicsit lecsillapodik a pulzusom. Következik a második rész bevétele. Nagyon szerényen indít, de egy pontban úgy nekikunkorodik az égnek, hogy magam is meglepődőm, hirtelen mekkorát szakítanak a combizmok. Újfent pihenő egy poros kis elhagyatott parkolóban (lenti kép).

A harmadik és egyben utolsó szakasz a siker kulcsa. A legmeredekebb részeket tartogatja. Általában itt szoktam feladni és leszállni a nyeregből. Na, mivel ajándékoz meg ma a sors? Gyorsan felpörög a motor a mellkasomban. A körülményeken ront, hogy egy autó, éppen most (egyébként kutya sem jár erre ma) fülsiketítő motorbőgéssel tolakszik lentről, leszorít az út szélére, nem tudni mit akar ilyenkor odafenn. Szerencsére nem hoz ki küzdelmem ritmusából. Érzem, hogy megy a dolog, bár tagadhatatlan, hogy vannak pillanatok, amikor már-már meginogni látszom. Végülis a fejben dől el sok minden. Nem adom fel és nyomom a gázt. Sikerül! Elérem azt a szakaszt, ahol véget érnek a legszaftosabb kunkorodások és lassan-lassan enyhül az út felületének a dőlésszöge. Nyertem tehát! Köszönöm.

A továbbiakban még folytatom a rendes becsületes de a Vaskézutcához képest majdnem semmiség emelkedőn tovább egészen a Kahlenberg csúcsán lévő Stefaniewarteig. Odafenn egy napos padon levetem átizzadt gönceim, száraz trikót veszek magamra és némi sütkérezés után hazafelé veszem az irányt. Ilyen is lehet egy derűse boldogság!

Update április 4. Miután Attila kommentjében érdeklődöt, találtam egy MTB videót, mely lefelé menetben mutatja a Vaskéz utcát teljes hosszában. A szerző eredeti bejegyzését is posztolom, aki szintén úgy találja, hogy ez a bécsi körökben hírhedett 28%-os kaptató elválasztja az ocsút a búzától: