A Kieneckre kaptatás, úgymond, nem veszi ki a spikkemet, ezért ma kell még valami kiegészítő, vérpezsdítő hegyibiciklizés, aminek a keretében neki lehet feszülni a domboknak, fel lehet pörgetni a pulzust. Kis gond, hogy az elmúlt napokban esők áztatták, lágyították a pályákat, mocsárvidékre tévedek. Na, ilyet már régen nem pipáltam. A kerekekre ragadt sár tömege helyenként kitesz egy-egy kilót. Ha gyorsabban haladok, repül róla ezer felé a fekete rántotta. A single-trail legmélyebb pontján gyűlik a legvastagabb iszappakolás. Hiába próbálom az út keskeny szélén kerülgetni, MTB-gumi ide, vagy oda, mindegy, nem tapad, visszacsúszok a vályúba, persze pont oda ahol legmélyebb a kása. Uff!