Már nem emlékszem, mikor volt ilyen rengeteg sok hó a Kienecken. Az utóbbi években inkább csak mutatóban, úgymond téli-kulissza gyanánt jelent meg ezeken a szelíd hegyeken. Sítúrázókkal meg aztán még végképp nem találkoztam errefelé. Most meg csak győzöm kapkodni a fejem, itt is, meg onnan is jönnek, párban, egyedül, csoportban. Nahát, ezt nevezik télnek!

A táv Thalból (Enziansteig, Ezianhütte, Viehgraben, Thal) 11.2 km, 660 m szintemelkedés bruttó 4:25 óra (nettó 3:30)

Az időjárás nem igazán kedvez. A Kieneck alacsonyan szálló felhők rabságában. Gyengén havazik, –4C fok, feljebb tán még kevesebb. A környező hegyvilágból nem sok látszik. A nap, csak sejteti magát, itt-ott, ha egyáltalán. Mosolygós kedvü napsugárról nincs szerencsém beszámolni. Ez meglátszik a képeken is. A túrázóknak szánt parkolók sajnos nincsenek eltakarítva, így az út szélén állok le. Féloldalt kénytelen vagyok a mélyebb hóba is belehajtani, remélem induláskor sikerül majd kikászálódnom belőle.

Szerencsére szélcsend honol, amikor indulok. Az Enziansteigen rengeteg a hó. A hótalpak azonnal bevetésre kerülnek. A haladás szokatlanul megerőltető. Egyrészt a nehéz téli bakancsok, a hótalpak és a minduntalan rájuk rakódó hó súlya is lehúz. Egy pár sí nyomdokaiban haladok. Mivel ez itt teljesen atipikus, nem kímélem. Egyébként a tegnapi-éjjeli hóesés után én vagyok az első valamirevaló hótaposó. Élénkebb légmozgással csak a Kieneck nyeregben találkozom. Néhány szél-építette méteres hóbucka állja utamat, ami arra utal, hogy itt valóban tombolhattak az elemek.

Lassan-lassan érzéketlenségig fagynak az ujjaim. Nosza elővenni a vastag, jól bélelt háromujjamsomat. Segít, de eltart egy darabig, mire hasznát érzem. Délre elérem a téli álmát alvó kunyhót. Téli szállásként a tolóajtóval ellátott, fedett terasz-rész szolgál. Padok, asztalok vannak ide beraktározva. Egy kis rész az előtérben, az olyanoknak mint én, van szabaddá téve. Odabenn átöltözöm, majd elmajszolom tízóraimat, termoszból vett mézes teával locsolom és további időhúzás nélkül megkezdem az álászállást.

A Viehgrabent választom visszaútnak. Csalogat a lejtő egy jó kis „pihe-paplan” hótalpazásra. Sajnos a hótakarót már jórészt megbontották az időközben érkező túrázók, de még akadnak így is szűzi részek, ahol jól kitombolhatom magam. Később kiegyenesedik a völgy és vízszintesen visz vissza a kiindulópontba.