Miután az előzőekben (Karl Kantner és Preinerwandsteig) kicsit formába pofoztam magam, úgy gondoltam, sorra keríthetek valami igazi gatyarohasztót. Valami olyat, ami azért átlagon felüli erőnlétet kíván meg. Jöjjön tehát egy Klosterwappen csúcsostrom a lehető legmélyeibbről (Höllental) indulva, hogy tudniillik a lehető legtöbb szintemelkedést lehessen begyűjteni. Lefelé sincs semmi kec-mec, egyenesen a Weichtalklammon át kívánnék majd leereszkedni, már amennyiben még lesz erőm hozzá.

A megtett út hossza (Höllental, Stadelwandgraben, Märchenwiese, Südlicher Grafensteig, Klosterwappen, Fischerhütte, Kaiserstein, Klosterwappen, Kientalerhütte, Weichtalkalmm, Höllental) 14.4 km, 1630 m szintemelkedés bruttó 8:10 óra (nettó 6:20 óra)

Az út nem ismeretlen, korábbi alkalmakkal is mint kondíciótesztet említem ezt a túrát, illetve a variánsait. Korán kelek és már 7:20-kor indulok a Standelwangraben szájában lévő kicsiny parkolóból, amit főként sziklamászók használnak. Jó erőben érzem magam, jót tettek az említett bemelegítők. Az út szalagja eleinte az árok alján visz (lenti kép). Ajánlatos odafigyelni, mert balra, több helyen is, jól kigyúrt ösvények kanyarodnak a meredek falak felé. Kétség esetén a jobbra tarts az aranyszabály.

Az út második szakasza elhagyja az árok alját és jobbra fel kezd szerpentinekben emelkedni mindaddig, amíg úgy 1090 m szinten egyenes, kissé lejtős terepre nem érkezik. Ez a lazsálás nem tart soká, mert hamarosan be lehet indítani a rakétamotorokat. Komoly meredekségű ösvény visz egészen a Mese-mezőig (Märchenwiese, 9:00, 1370 m szint) majd még cirka egy negyedóra kaptatás a Südlicher Grafensteigig (9:13, 1500 m szint). Itt keresek magamnak egy napsütötte foltot, és pihenek egy cseppet. Felhajtom chia „csodaitalomat”, amivel nemcsak szomjam oltom, hanem korgó gyomrom is köszöni szépen.

Megkezdem a végső csúcsostromot. Az erdő eltűnik, és törpefenyős utcácskában haladok (fenti kép), majd később az is elvész. Úgy 1620 m szinten kiérek a Schneeberg sziklás gerincére, ahol védtelen prédájává válok az északi irányból garázdálkodó fuvallatoknak. Semmi komoly, a levegő hőmérséklete nem dermesztő, csak miután tetőtől talpig, olyan vagyok már, mintha zuhanyoztam volna, kissé alul hűti kedélyeimet.

10:00 órakor, úgy 1720 m szinten elérem a füvel borított gerincvonalat (fenti képek). Még kb. 350 m szintemelkedés marad hátra. Kicsit kezdek fáradni, ezért itt-ott szuszogós villám-pihizős szakaszokat iktatok a csomagba. Az csúcs tetejére épített szörnyűséges radar-állomás egyre közelebb jön.

Látom valaki, ücsörög odafenn és mintha engem figyelnem. Nosza, akkor most kivágom a rezet és további pihegések nélkül veszem be a váram. „Und du von wo kommst her?” kérdezi, azaz honnan a fenéből jövök? Mondom a Höllentalból. Az illető, minden bizonnyal nem nagy ismerője a Schneeberg vidékének, és „Ach sooo”-val nyugtázza. Nézem az órám, 3 óra és 10 perc az iramom (10:30 van). „Sehr schön”, kapom a dicséretet, mert bár ha nem is ismeri ki magát, annyit nyilván fel lehet fogni, hogy egészen lentről idáig felgyalogolni, nem mindennapi cselekedet (nagy profi hegymászók most nézzék el ezt az önfényezést nekem).

Folytatom a Fischerhütte felé, majd elnézek még a Kaisersteinig, ahol a hegy széléről, bele lehet kukkantani a Breite Riessbe is (szédülősöknek nem ajánlott). Megtartom ebédszünetem, majd úgy negyed tizenkettőkor megkezdem a Klosterwappenon át a visszatérést.

12:40-kor vagyok a Witzani keresztnél (fenti kép), majd innen még néhány perc még a Kientalerhütte. Itt lehuppanok egy padra, bontok magamnak egy „elektrolitot” és szomjamban úgy felhajtom, mintha soha nem is létezett volna. Lélekben felkészülök a minden bizonnyal szaftos szurdokbéli ereszkedésre.

13:30 lehet, amikor elérem a Weichtalklamm felső be- illetve kijáratát. Következik egy kalandi útszakasz (fenti képek). Felfelé már jöttem itt, tán négyszer is, de lefelé az nem ugyanaz. Az egy picivel rázósabb, különösen az én nomenklatúrám szerinti „mélyzuhanós” helyeken, ahol úgy érzem magam, mint egy túlméretezett lefolyó torkában. A nedvességtől nyálkás sziklák nagy-nagy óvatosságra intenek. Vaskengyelek, láncok, létrák, korlátok segítik a haladást. Van egy kulcspont, ahol láncokba kapaszkodva, fentről nehezen lehet belátni, hová is tegyem a lábam. Némi furfang és ferrata-tapasztalat segít. Minden lépésre külön-külön is kell figyelni. A normál, lépegető helyek is, mind-mind boka tördelők. Nos, az utolsó harmadot már kifejezetten unom. Valamivel délután három után (15:10) érek ki a szurdokból. Még lemegyek a patakhoz, hogy felfrissítsem magam, majd cirka 10 perces aszfaltút jön, vissza reggeli kiindulópontomig.