Vasalt utakon bejárt „karrieremet” a könnyebb ferratákon kezdtem, az olyanokon mint a Währingersteig, a Ganghofersteig meg a Pittentaler-Kletetrsteig. Immár egy évtizede. Mivel emezek ismételt megmászása után a cél az egyre nehezebb és hosszabb alpesi Klettersteigek lettek, létük lassan-lassan feledésbe is merült. Na, de most, hogy nálam óhatatlanul beköszöntöttek az elcsendesülés évei, talán érdemes lenne újra ízlelgetni a csokrot. Van-e még bennük kihívás? És képzeld, van!

Cirmi van olyan kedves, hogy elkísér és felügyel rám, nehogy balul üssön ki a dolog. Szép, napos, de kicsit szeles időben indulunk első jelöltünkhöz, a Pittentalerhez, mely ugye, mint a neve is mondja, a Pitten patak völgyéből indul. Nem hosszú, de technikailag furfangos egy létesítmény. Annakidején belepőnek szántam az igazán nehéz D-kategóriás világba.

Különösen a ferrata két vége teszi ki a dolgok sava-borsát. Először is az átlépés a bevezető vaslétráról a sziklagerincre majd pedig a karizmozó kilepő felszökés. Mint azt már korábban is megjegyeztem, a bergsteigen szokásához híven legalább egy fél fokkal alulértékel. Nézetem szerint sokkal realisztikusabb a Kurt Schall féle Klettersteig-Atlas, melyre inkább lehet építeni, különösképpen akkor, ha teljesen új vállalkozásba szeretné valaki vágni a szekercéjét.

Be kell vallanom, annak ellenére, hogy idén már volt szerencsém akasztanom a karabinereimet D ízű vasaltutakon, most cseppnyit mégis megilletődöm. Az a fránya kitett átlépés! Csak semmi fanyüvő erőkifejtés! Szépen meg kell lelni a lábnak szolgáló megfelelő bevágásokat és kihasználni a ritka, de elengedhetetlen nittelés adta lehetőségeket. Csak azt nem értem, hogy most miért nem élvezem? Mert korábban, évekkel ezelőtt hipp-hopp, nagy elánnal és összpontosított odafigyeléssel, rendületlen magabiztossággal tettem dolgomat. Most meg elhessegetni való, ide nem illő gondolatok kavarognak a fejemben.

Egy csapat alpinista a kilépö felszökésben (D) – kattint a képre teljes felbontásért.

Komótosan, gondok nélkül jutok tovább, hogy ama utolsó függőleges felszökéses fal alatt újra gondolkodóba essek. Aztán kiderül, hogy rosszabb az optikája, mint a veleje. Egyetlen helyen vagyok kénytelen fanyüvő stílusban falba bakancstalpat belenyomni, hogy feljebb lendülhessek. Minden egyéb más helyen találok jól használható támpontokat.

A továbbiakban átautózunk Dreistettenbe és a sportpálya melletti parkolóból indulunk az őszi színekben pompázó Hohe Wand falai felé. Na, gondolom útközben, de ez aztán tényleg nem lehet gond. Egy zöldfülű kezdőknek való pálya. Valóban, nem gond, de annyi sok év után, meglepetés. Mert a kínálkozó támpontok olyan lekerekítettek és simák, mint a tükör. Hja, tömegek bakancsa fényezi folyamatosan. A barlangból felfelé vezető vaslétra meg nem csak egyszerűen függőleges, hanem kissé áthajlásos, kifelé nyomja a testet. Állandó fogódzkodás, mérsékelt, de határozott erőkifejtés elengedhetetlen.

Miután kibukkanunk a napsütötte platón (fenti kép), tovább állunk a Herrgottschnitzerhaus felé. Gyengéd kaptatókon, sietség nélkül érkezünk fel a vendégház alatti fakereszthez, ahonnan az ördögi Zischkasteig ereszkedik nyaktörő módozatban alá. Hol nemesebb hátsó fertályunkon csúszva, hol meg csak óvatoskodva, de elérjük ama sziklára pungált piros „G.H.” jelzést, mely fentről tekintve, jobbra terelget egy nem kifejezetten szembeötlő ösvényen, a Ganghofersteig beszállójához.

Pár percnyi egyensúlyozás következik az időnként az aljnövényzetbe vesző keskeny kis csíkon. Az első szakasz ferrata rendes, drótkötéllel biztosított, semmi különös. A második rész a viccesebb, tudniillik egy miniatűr Wildenaurról van szó, U-vasakkal ellátva, de drótkötél nélkül. A kantárt be lehet akasztani a vasfokokba. Biztonságos fogódzkodás elengedhetetlen, mert a fal itt is áthajlásos, kifelé nyom. A kilepőt pedig, tudniillik ott, ahol újra drótkötél fogad, egy ormótlan, kifelé terpeszkedő sziklatömb állja el. A kulcspont! Itt meg kell találni a megfelelő testhelyzetet, hogy effektíve fel lehessen lendülni a könnyű befejező szakaszra.

Nos, summa-summarum, remek gyöngyszemeket kóstolgathattunk. A Herrgottschnitzerhaustól a Drobilsteigen ereszkedünk alá a völgybe. Csupa miniatűr. A Ganghofer a Wildenauer miniatürizált változata, a Drobilsteig pedig Kleine/Große-Klause kicsinyített mása. Egy szó mint száz, nem árt tudatosítani, hogy kis hal is hal. Semmit és soha sem szabad a hegyekben alábecsülni. Ezt érdemes jól megjegyezni.