A csütörtök egy zivataros napnak van meghirdetve. Délig még azonban van jóesélyünk egy rövid túrára. Altausseeben felütve ideiglenes főhadiszállásunk, a település fölé tornyosuló 1837 m magas Losert megmászni szinte már kötelesség. Persze nem a talpától, mert ilyet nem terveztünk. Viszont a Loserhütte szintjén (1500 m) lévő parkolók valamelyikéből jó eséllyel megejthetjük célunkat.

Cirka 5 km-t gyalogoltunk, 3:30 órát eltöltve a Loseren ami összesen 360 m szintemelkedéssel járt

A Loser az Altaussee partjáról (előző napi felvételek)

A dolog trükkje, hogy a hivatalosan jelölt turistaúton egyszer már ugyan lejöttem, (tudniillik amikor 2012-ben megmásztam a Sisi ferratát), de a viszonyaira már nem nagyon emlékszem. Az út bár jó meredeken kezdi, de még jól járható. Később engem is meglepnek azok a fajta szakaszok, ahol úgymond, kezet emelni a sziklára szinte elengedhetetlen.

Induláskor még kékül az ég, zivatarnak semmi jele

Kilátás a Dachstein gleccserei felé

A mászás fogalma pedig Angikámnak egyáltalán nem válik tetszésére. Tanakodás jön, hogy akkor most mi legyen? Forduljunk vissza, mert nem tudni mi jön még ezután? Hogyan is emlékzhetnék már lejövetem részleteire! Éppen 10 éve volt. A ferrata meg olyan vad szinten fut fel a merőleges falon, hogy azután valamennyi turistaút pihe könnyedség érzését kelti. Ez ugye érthető. De most mi legyen?

Angika pedig legnagyobb csodálatomra, megmakacsolja magát, vissza nem fordul, és fogást talál a sziklalépcsőn. Annyi azért megmaradt az emlékezetemben, hogy odafenn, csúcsközelben könnyebb a terep. Tehát abban a tudatban, hogy feljebb, csökken majd az út technikai igényesség, támogatom a döntését. El is érkezünk a Hochanger és a Loser közti nyeregbe (lenti kép közepén), és tehát az út javarészét, a kulcspontokkal egyetemben magunk mögött hagyva.

A nyereg előtti bevágásban felfelé. Még most is kékül az ég. Nem sejteni, hogy pár perc elteltével rögvest változik majd a kép.

Szerencsétlenségünkre egy szembe jövő ifjú hölgytől érdeklődünk az alternatív leereszkedés viszonyai felől (a Hochanger felé). Nem ismerős itt a környéken, mondja, de a csúcsról már látható a szerinte hamarosan érkezö a zivatar. Nos, nem tudjuk ellenőrizni az információ helyességét, mert a nyugati égtájat éppen a Loser gerince blokkolja. Közben szél is támad, besötétedik és mintha már csepegne is az eső!

Mégsincs zivatar, csak ijesztgetés zajlott

Én azonnal lefújom a túra további folytatását. Visszafordulunk. Lelki szemeim elött rémséges képzeteim támadnak esőáztatta csúszós sziklalépcsőkről, meg villámokról. Nyilván csak lassan tudunk majd lefelé haladni, hiszen az út idáig is tudásunk felső határát súrolta. Sűrűbben cseperészik az eső és görcsben a gyomrom. Cammogunk tehát lefelé. Próbálok nagyon nyugodt és határozott lenni, nem tudom ez mennyire sikerül.

Angika, lefelé menetben, bravúros eltökéltséggel, veszi az akadályokat. Könnyebb mint gondolta. Erre, az égiek is jobb kedvre derülnek. Miközben így araszolgatunk (képek nem készültek, kisebb gondom is nagyobb volt, semmint kézbe venni a kamerát), visszavonulót hirdet a zivatar és újra kisüt a nap. Na, most akkor mi legyen? Még nincs 11:00 óra, amikor verőfényben leérkezünk. Most induljunk neki még egyszer?

A Loserhütte felett, úgy 1650 méteren van egy másik kunyhó is, a Loseralm (fenti képen). Menjünk tehát oda fel. Útközben, a sziklafalon felfedezünk egy kezdőknek és gyerekeknek való Klettersteiget, amiről idáig nem tudtam (lásd Sophie).

Az almon megejtjük déli ebédünket anélkül, hogy érkezne a fránya zivatar. Később azonban, amikor már lefelé bandukolunk, látjuk a gyorsan érkező szürke esőfüggönyt. Utóbb is, kár volt szóba elegyedni a huhogó hírvivővel, mert akkor még teljes biztonsággal befejezhettük volna a túrát. Majd legközelebb.

Na, íme, ez már itt valóban a zivatar. Lásd mint kúszik be jobbról a képbe