Plató ide, vagy plató oda, nem teljesen sima, hanem kissé tagolt és még leküzdeni való, derekas kaptatók is akadnak. Úgy ám! Olgival, Angikával és Attilával egyetemben lendülünk fel a Szalamandra fogaskerekűvel oda a magasba. Kissé szokatlan a perspektíva, mert Attilával rendszerint kintről csodáljuk, elhaladtukban a sárga-zöldre pingált szerelvényeket, most meg a túlsó oldalról, bentről kifelé. Nos, ilyen is van.

A megettt táv (Bergstation Schneebergbahn, Waxriegel, Klosterwappen, Fischerhütte, Damböckhaus, Bergstation Schneeebergbahn) 7.4 km, 406 m szintemelkedés, bruttó 4.45 ór alatt (nettó 2:40 óra)

Ami az aznapi időjárás előrejelzést illeti, a valóság kissé felülírja a túlzóan optimista elméleti kilátásokat. Panaszra persze okunk nincs, csupán csak a beharangozott 13 óra napsütésből a fellegek lekanyarítják, a maguk felét-harmadát. Amikor felragyog a nap, akkor azonnal le kell vetni a felső ruha-rétegeket, mert tikkaszt az ereje. Amikor meg függönye mögé rejti arcát, a hegy élénk lehelete dermeszt.

Első célunk a Waxriegel (fenti képek), majd utána egy törpefenyős, kissé már benőtt utcácskán át (lenti képek) jutunk ki a széles útra.

A később villában elágazó kereszteződés bal ágán, egyenesen a Klosterwappent célozzuk meg. A meggondolás része, hogy felfelé menetben, általában is jobb a meredekebb szakaszt választani. Lefelé kedvezőbbnek tűnik majd a Fischerhütte alatti részen leballagni. Nos, ez így is valósul meg.

Kis intermezzo, hogy a csúcsra félvezető végső, mintegy 150 m szintemelkedés elég durva azoknak, akik ilyen akadállyal ritkán találkoznak. Így aztán mi Attilával letelepszünk a kaptató lábánál elfogyasztani egy-két kortynyi elektrolitot, míg a lányok a maguk tempójukban megküzdenek a tereppel. Ez így fair.

Miután tehát előnyt adtunk párjainknak, mi is nekilendülünk. Csak nehogy lebőgjünk a végén. Fel is szalad a pulzusunk, cirka az egekig, mégis Angika nyeri a hivatalosan meg nem hirdetett versenyt, és elsőnek éri el a csúcskeresztet. Libasorban jövünk aztán mi is egymás után.

A kötelező csúcsfotó után jöhet a soron következő betérő a Fischerhüttebe. Évek hosszú során, mint megfigyeltem, magyar segédlettel üzemelt a kunyhó, de mára már nem. Szóval ezt az ételek minőségen is meg lehet érezni. A szokásos menüm, névleg ugyanaz mint korábban, de azelőtt, amíg magyar volt a szakács, jobb volt. Ezt el kell így könyvelni. De majd elválik még.

A lefelé menet valóban gyengédebb mint a túlsó oldali kaptató. Mivel még van elég időnk a kisvonat indulásáig, betérünk egy kávéra a Damböckházba. Innen aztán alig 10-15 percnyire van a vasút hegyi állomása. Remek kis túra, köszönjük Olginak és Attilának a vidám társaságot. Reméljük, majd, belátható időn belül, ismételhetünk.