A Traisner Hinteralmnak és a Muckenkogel alatti vidéknek, télen, van egy varázsa, amit még eleddig sehol máshol nem tapasztaltam. Ez csak a havas hónapokra érvényes, mert bár szép-szép a többi évszak is itt, de nem úgy, nem olyan mértékben mint a tél. Jártam már pedig csodás téli panorámával megáldott vidékeken, de ez a jelző, hogy „mesebeli”, amit annak idején, első ittlétem során, spontán felmerült bennem, az évek múlta során sem halványult. Pontosan érzékelteti az ide tévedők érzékeire ható benyomásokat. Másfelől, meglehet, csak a véletlen konyhájának a műve, hogy ha ide tervezem a kirándulásomat (és csak olyankor), mindig pompázatos, gyengéd és kedves téli időjárásba botlom, ami a „mesebeliség” alapja, sava-borsát adja.

A megtett táv a Liftstrasseból kiindulva, a Jägerstiegen, Klostertreppen, Muckekogelon át a Hinteralmra és az erdészeti úton vissza, 12.7 km, 960 m szintemelkedés bruttó 5:10 óra alatt (nettó 4:10 óra).

Útban Lilienfeld felé bizony megfordul a fejemben az eretnek gondolat, hogy tán jobb lett volna otthon maradni. Tudniillik mikor elindulok, még csak -5C fokot mutat a hőmérő. Az autópályán lassan csökken, majd néhány kilométer után -10C-re zuhan. Kaumbergnél meg már -12C . A nemjóját, akkor ilyen tempóban, vajon mi várható majd a Liftstrasseban? Emlékszem, annak idején 2012-ben, amikor még zöldfülű téli vándor voltam, -19C fokban indultam a Reisalpera. A kemény fagyban hallani lehetett, ahogy hasadnak a fák. Majd lefagytak a lábujjaim. Most inkább eltekintenék az ilyesfajta kalandoktól, bár ami elveszi a dolog élét, a tény, hogy a Traisnerhütte nyitva, lesz hol melegedni.

Szerencsére Lilienfeldet elérve a hőmérő visszamászik -7C-re, tehát nyugtázhatom, a bergfex nem tévedett. Annak érdekében, hogy felmelegedjek, mindjárt a jó kaptatós Jägersteiget választom (merthogy eredetileg a Wasserfallwegre gondoltam). A hótalpaimat egyelőre csak a hátizsákra erősítve viszem. Az ösvényt vékony fagyos hó és jégréteg keverékével borítja (Harsch). Jól járható, nem csúszik, a bakancs talpa jól tapad ezen az egyvelegen. Elérem a Glatzwieset, ahol már vastagabb a hótakaró, de kitaposott, döngölt nyomokat követek, melyek jól elbírnak.

A Lilienfelderhütte a szokásához híven téli álmát alussza (fenti képen), pedig a völgyből jól elérhető, ellátható lenne mindennel. Most következik ama „mesebeliség” megélése. Napsütötte, szikrázó jégkristályokkal díszített, kék égbe ágyazott panoráma fogad. Szellő sem lebben, csak a nap nyaldos alig-alig érzékelhetően langyos sugaraival. Itt és most lehet feltöltődni pozitív energiákkal.

Érkezem a Muckenkogel tövébe, ahol ama gatyarohasztó fűszeres Klostertreppen csapás vezet fel a csúcsra (lenti képek). Odalenn még latolgattam, hogy most tán kikerülöm, de mint az már ilyenkor lenni, szokott, a tudatalattim jobban tudja. Csak a lábaimra kell hagynom magam és visznek, maguktól. Itt azért aztán már helyenként majd térdig süppedek, és tehát muszáj hótalpakra váltanom. Ez nagyban megkönnyíti a csúcsostromot. Különösen áldom a vaskarmokat, mert háklis, jeges traverzek szerpentinjét követem. A sítúrázó, aki itt először talált utat, improvizált, nem a nyári ösvény vonalát követte.

Az imént említettek miatt a Klosterpunktot is (Ami a csúcs) szokatlan irányból érem el. Egy lankás ereszkedőn innen le egy szelíd nyeregbe majd onnan tovább egy széles erdészeti úton, amit hamarosan elhagyok az ilyenkor megszokott, gerincen futó út kedvéért. Ahol pedig belém támaszkodik egy nem túl erős, helyenként teljesen elcsituló, de mégis kellemetlen, jeges fuvallat, ami elkísér a kunyhóig (lenti képek). A Hütte képzete segít szaporázni a lépteket.

Odabenn idilli állapotokok. Emlékszem tavaly az esztelen és kártékony korlátozások miatt a vendégház zárva volt, csak a szűk téli helységben váltottunk száraz göncöket. Most jól kifűtött szobába érkezem, a kályhában vidáman lobog a tűz. Néhány vendég az asztaloknál, de van szabad hely bőven. Ahová lehuppanok, az ablakon túlról a Schneeberg köszön vissza, íme, cukrossüveggé változott (lenti kép).

“Van itt nekünk minden, amire szükséged van. Amink nincs, arra nincs szükséged” – mondja a találó kunyhófelirat.

Átöltözöm és elköltöm déli, jól megérdemelt elemózsiámat, ami palacsintás levesből és egytál lencse ételből áll. Lefelé aztán teljesen ellazulva, átadom magam a táj kínálta csodáknak. Zúzmarás fák, tiszta levegő, el lehet látni száz kilométerre is.

Közben mintha felébredtek volna a hegyek szerelmesei, mert tömegek jönnek szembe a kunyhó felé. Hótalpakon csoszogok az ereszkedőkön. Nem is annyira a nagy hó miatt, hanem mert kellemesebb, egyszerűbb velük a járás, a csalfa jeges szakaszokon jól megtartanak a vaskarmok. A rendes, széles erdészeti utat követem egészen a völgyig, mert így elérem a parkolót anélkül, hogy a hótalpakat le kéne venni. Hát, köszönöm az égieknek ezt a szép napot.