A viharok hozta havazás alábbhagyott, nézzünk hát el a közeli hegyekbe, milyen az ábra. Nos, rendes, becsületes téli. Azt ugyan nem lehetne állítani, hogy a hóréteg mélysége rendkívüli lenne, de ahhoz képest, ami januárban volt, mindenképpen biztató. Már ami a tél újbóli ébredését illeti. Célnak itt van a Reisalpe közvetlen szomszédja, a Hochstaff, mely a sítúrázók által is kedvelt célpont.

A megtett táv (Kleinzell, 204A turistaút, Hochstaff keletti gerince, Hochstaff északi gerince, Ebenwald, Ebenwaldhütte, Schneidergraben, Kleinzell) 13 km, 920 m szintemelkedés, bruttó 6:20 óra (nettó 4:30 óra)

Kleinzell kisfaluból indulunk, az óramutató járásával ellentétes kört leírva. Felfelé tehát a hegy keleti, valamelyest szelídebb oldalát választjuk feljutásnak, ami utóbb is, mint kiderül, jó döntés. Eleinte a 204A-val jelölt turistaúton haladunk felfelé (fenti és lenti képek).

Cirka egy órás kaptatás után elérjük a Hochstaff nyitott térségét, a mélyen behavazott legelőkkel. Itt elvileg jobbra kéne letérni a rendes turistaútról, csakhogy ez a bizonyos út most nincs, nem létezik. Helyette az előttünk járók nyomai szinte észrevétlenül ívelnek felfelé a hegyre, mintha az eredeti út is arra kívánkozott volna.

A lankák fedte porhó ideális terep kezdő sítúrázóknak. Irigykedve nézem, ahogy itt-ott a friss hóban, szép kanyarokban ívelve ellibegnek mellettünk néhányan. Felérünk a Hochstaff alsó, keleti hátára, és egy darabig majdnem sima terepen haladhatunk. Itt ki is fújom magam egy kicsit, mert korábbi alkalmakról tudom, tudom, hogy a csúcstámadás brutális lesz.

Közben sajnos a nap lustán elbújik felhő-dunnái mögé, ami egyben a hőmérséklet rapid csökkenésével is jár. De most mindegy, mert úgyis maximális fordulatszámon pörgök. Ennek ellenére társaim Cirmi és Philipp nem győznek rám várni. Pedig dolgozom, nehogy megszégyenüljek. Már régen adtam le ekkora teljesítményt, meg is érzem, de így szép az élet.

Odalenn, még a távolban az Ebenwaldhütte, ahová majd betérünk (lejjebb közelítésben lásd a kép közepén a hegy tetején)

Odafenn a keresztnél szép kis társaság gyűlt össze. Hja, a hegyek szerelmeseit nem lehet visszatartani! Vizslatgatom a lefelé vezető utunkat. Nem jó ómen, hatalmas hótornyokat és párkányokat épített a hegy gerincére a vihar. Egy sávnyi kitaposott út alulról kerüli a taréjt, meredeken zuhan alá egy kisebbfajta tisztásra (lenti képek). Itt alkalmunk nyílik pihe-paplan módozatban egy remek kis hófutásra a lankás részen, mely egy majdnem ismeretlenségig behavazott erdészeti úton ér véget.

Az eredeti turistautat jóval elkerülve futnak tétova nyomok. Valamennyi északkelet-keleti irányba, mélyen alábukva a hegy hátán. Mi próbálunk valamelyest közelíteni a rendes, jelölt ösvény felé, ami persze a hó rabsága alatt van. Semmivel sem bizonyul jobb ötletnek, mint az előzőkben látott improvizációk. Keresgéljük a lejutás legalkalmasabb módozatait, ami végülis sikerrel jár. Annyit mindjárt meg kell jegyeznem, hogy fordított irányban bizony komolyabb gondjaink akadhattak volna, pedig jöttünk már ezen az útvonalon más éveken is, nem számít ismeretlen dalnak. Feltehetően most több havat rakott le itt a szél, ami kissé ellehetetlenítette a viszonyokat.

Következik déli pihenőnk az Ebenwaldhütteben. A kunyhó egy magaslaton fekszik, kissé szerencsétlenül, távolabb a turisták használta főbb csomópontoktól. Aki kiszemelte a helyet, annak nyilván az innen kibontakozó kilátás egy fontos szempont lehetett. Jó egy órás ebédszünetünk után marad az alászállás. Át a mélyen behavazott Ebenwald mezőn, és a Schneidergrabeon át vissza Kleinzellbe.