Az Ahornbergneg is nevezett Obersberg (1467m), télen, nem tartozik a gyakran látogatott hegyek közé. Az okairól már korábban is értekeztem (most is fogok). Egyébként nem telik el úgy a tél, hogy legalább egyszer fel ne keresném. Egyetlen téli szezonban, esetenként, akár kétszer is. Az idén Attilával vágunk neki, mivelhogy neki még nem volt szerencséje találkoznia vele.
A Klostertalon át közelítem aznap Schwarzau im Gebirge kistelepülést, és útközben majd leesik az állam, mert -18 C fokot mutat a hőmérő. Szóval arra persze számítottam, hogy nagyon hideg lesz, na de ennyire! A szűk völgyekben, mint amilyen a Klostertal, megszorul a hideg, remélem a célban valamelyest enyhül majd a fagy. Különben is az időjósok szerint, e viszonylatban, a hegyen, szinte nyáriasnak számító -5C de legfeljebb -8C várható csak. Hát részleges szerencsénk van, mert Schwarzauban valóban csak -12C fok van. A maró fagyot enyhíti a ragyogó, akadálytalan napsütés. Arcomon, mintha langymeleg erejét is érezném.
Mint az már lenni szokott, a hótalpaink elég gyorsan bevetésre kerülnek. Az első szakaszon, a Hirschkogel alatti árokban (fenti képek) indítjuk be a testkazánokat. Mellőzve a turistaút szerpentinjeit, egyenesen nekiveselkedünk ennek az ágakkal keresztbe gáncsoskodó sötét folyosónak. Feljebb aztán elérjük az árkot keresztező turistautat és a továbbiakban maradunk a vonalán. Az első szakasz egy széles erdészeti úton ér véget. A továbbiakban majdnem szüntelenül a napon leszünk, és ez most kiváló!
A második rész kulcsa egy hosszabb traverz (fenti képek), egy meredek hegyháton. Nem különösebben nehéz, csak az optikája ijesztgető. Ez a szakasz is egy más erdészeti útra lyukad ki (van itt belőlük egy regimentnyi), ahonnan alkalmunk nyílik az első panoráma-csemegére, melyet nem más, mint őnagysága a mélyen behavazott, cukorkupoláiról híres Schneeberg koronáz (lenti képek).
A küzdelmek javarésze a harmadik szakaszon ér utol minket. Tudniillik, köszönettel adózunk annak az ismeretlen hótalpasnak, aki előttünk tán egy nappal jött-és-ment, mert nyomait követjük. Feltehetőleg enélkül, az irdatlanul mély hó miatt, célba sem értük volna. Nos, eme ismeretlen is követhetett egy korábbi sítúrázó által húzott nyomot, mert az útvonal tipikusan, sítalpas módszer szerint, belehasít a hegy meredek déli oldalán, ahelyett, hogy a gerincen kereste volna a helyes utat. Meg is szenvedünk, mert lépéseink minduntalan leszakadnak, beszakadnak és mi ki-kicsúszunk, próbálunk talpon maradni és előbbre, feljebb jutni, ami olyakor-olykor szinte lehetetlennek tűnik. Ez az elvileg lerövidebb rész is egy feljebb húzódó erdészeti úton lyukad ki, ahonnan végre akadálytalanul élvezhetjük a kilátásokat. Pihenünk.
A negyedik szakasz viszont a legmeredekebb, és viszonylag a legtöbb szintemelkedést vállalja be (mármint a többi részhez viszonyítva). Annyi a szerencsénk, hogy a nyomvonalak, amiket követni van szerencsénk, immár a hegy gerincén futnak. A hótalpaimra alul rétegekben tapad a valószínűleg nedves hó, tudniillik csak ezzel tudom magyarázni ezt a részemről még nem tapasztalt fenomént. Hogy kemény fagy esetén is tapadjon a hó, miáltal plusz kilókat kell emlegetni minden egyes lépéssel. Alig verem ki a botokkal az ismét rám tapadt gombócokat, máris újra formálódnak. Szinte beleeszik magukat a talpak réseibe. Nem is tudom, miért nem használnak a gyártók egy havat taszító réteget, ami pedig hágóvasak esetén már jól bevlát, és szinte minden modellen kötelezően ott van.
Na, de sikeresen érkezünk a negyedik szakasz végére, amely ott található, ahol a hegy dőlés szöge kezd megszelídülni, és ahol leválik egy, per pillanat felismerhetetlenségig behavazott turistaút az Obersbergalm felé. Innen már majdnem gyerekjáték az ötödik szakasz, mely a téli álomba szenderült Waldfreundehütte mellet a csúcskeresztig visz. Mindössze 3:15 órába tellett a hóval, beszakadásokkal, felszökésekkel tarkított küzdelem a csúcsig. Normál esetben, úgy értem eleddig még, kevesebb hó esetén ez 20-30 perccel rövidebb szokott lenni.
Máskor, az önmagukban a kunyhó mellett árválkodó asztalok, padok kilátszanak a hóból. Most inkább csak sejteni lehet hollétüket. Egy asztal csücske lóg ki a hó alól. Na, itt letelepszünk, már amennyire ez lehetséges, és elköltjük a magunkkal hozottakat. Közben persze van mód gyönyörködni a makulátlan napsütéssel beragyogott téli tájban. Levegő sem lebben, ág sem rezdül, csak a fagy mardos.
Lefelé menetben élvezni szeretnénk a szűzi hó adta hótalpas száguldás lehetőséget, és az érintetlen lankákkal hívogató Obersebergalm felé indulunk. A gravitációnak köszönhetően afféle „pihe-paplanban” történő hófutás következik tehát. Kis üröm, hogy a hó mélyebb az optimális hatás eléréséhez, és tehát sokkal mélyebbre hüppedünk a kelleténél, ami miatt a lábak emelése is nehezebb. Summa-summarum hamarább bele lehet fáradni. De az elv így is működik.
Vannak aztán keserves vízszintes és csak enyhén lejtő részek, ahol a föld vonzóerője csak gyengén érvényesíti a hatását. Így aztán, igaz, már az út végén, begörcsöl az egyik combom. Ilyenkor lehet tudatosítani, hogy hány meg hány izomköteg lapul a bőr alatt, mert mind jajveszékel, kánonban. Az intermezzo 5-6 perc után alábbhagy, a görcs enyhül és gond nélkül folytathatjuk vissza Schwarzauba.
Az Obersberg, a nyári szezonban, nem tartozik a nagy kihívásokat rejtegető vállalkozások közé, de így hóhullás után, a tél derekán bizony kösse föl a gatyáját jól, az, aki ide kívánkozik, mert keserves lesz. Még akkor is, amennyiben van kitaposott nyom, hát még ha az sincs. Ami pedig fordult elő már velem is. Na, az meg aztán tényleg fűszeres. A siker, hogy célba érjünk nem garantált. Erre szoktam néha, menet közben felfelé, mantraként mondogatni, hogy kinek a K2, kinek az Obersberg. Hahaha.