A múlt kedden, mint beszámoltam, Attilával az Obersbergen jártunk. Bár mindkét helyen van elegendő, a hótalpazáshoz szükséges hó, és van miben gyönyörködni is, a két helyszín mégsem lehetne különbözőbb. Az Obersberg, télen a magányt kedvelőké. Egy olyan hely, ahol jól érzékelhető az elhagyatottság, az egyedüllét. Körös-körbe szűz hó, semmi sem utal emberi tevékenységre. Mindez egy különleges, szinte misztikus légkörrel ajándékozza meg az arrajárókat. Ezzel szemben a Stuhleck, egy forgalmas autópálya. Túrázók jönnek-mennek, a kunyhóban folyik a dőzsölés, lárma és lökdösődés.

A táv (Steinhaus am Semmering, Schmoll-Lifte, Hasental, Hocheck alatti út, Alois Günther-Haus és majdnem ugyanúgy vissza Steinhaus am Semmeringbe) 16 km, 1000 m szintemelkedés bruttó 7:20 óra alatt (nettó 5:20 óra)

Vacogtató még a koradélelőtti fagy a Hasentalban

Most, két Attilával és Lacival egyetemben indulunk Steinhaus am Semmeringből (Schmoll Lifte), hogy elérjük a Stuhleck (1782m) legtetejét. A kiindulópont is hivatott némileg enyhíteni az imént említett zajszintet, tudniillik a közvetlenül Spital am Semmeringből vezető út valamelyest túlcsordult. Így tehát legalább addig a pontig, ahol a két sáv összeér, van némi magányunk.

A két turistaút találkozásáig vezet tehát az út első szakasza. A második szakasz gyakorlatilag a plató széléig, elvileg majdnem az erdőhatár végéig tart. Azért majdnem, mert az itt honos fenyők akár 1600m szint fölött is képesek még megélni és túlélni. Ebből a szívósságból kifolyólag aztán az erdőhatár széle mentén kaptatunk tovább (harmadik rész). A fenyők végigkísérnek minket, kishíján egészen az Alois Günther-Hausig.

A kunyhó viszont tartja magát az évek során tapasztalt tradícióihoz. Konzervatív egy létesítmény! Tudniillik valahányszor erre vetődőm, az elfagyás és lefagyás tekintetében az ábra majdnem mindig ugyanaz. Alig bukkanunk ki a szelídnek hitt platón, alig közelítünk a dombhoz, melyen a Hütte trónol, belénk mar a jeges északnyugati szél. Ezt alattomban úgy teszi, hogy előtte néhány perccel még semmi előzetese sincs, és tehát az állapotok hirtelen változása teljesen felkészületlenül érheti az esetleges csúcstámadókat.

Pár perce még langymeleg napsütés nyalogatott (fenti képek) és a szél is csendesen, ha egyáltalán lebbent. A kunyhó felé aztán egyszeriben feltámadnak a fuvallatok és heves vehemenciával vetik magukat az áldozatokra. A fejemen bár két réteg sapka, mégis úgy érzem, ha nem húzok rá még egy, harmadik réteget, mint jéggolyó pattan majd le a nyakamról, mire a házikóhoz érek. Le kell hát álljak, és a cibáló szélben előhalászom a tartalék tökfödőm.

Közelíésben az áhított cél a domb tetején

Na, itt aztán már fuvoláz a szél rendesen!

Odabenn, mint várható, fejetetején a világ. Amit nem értek, hogy a síelők hada milyen meggondolásból választja déli pihenőjének pont ezt a kunyhót, hisz legalább féltucatnyi más hasonló és tágasabb vendégház kínáltatja magát közvetlenül a síterepen. Ráadásul idáig, az Alois Günther-Hausig még tipródniuk is kell egy sort felfelé, mert a hegyi állomás, ahol kiszállnak, valamivel lejjebb van.

Odabenn aztán nincs hiány megtévedt lelkekből, például az olyanokból, akik nem csukják be maguk mögött az ajtót. Ki is van pedig írva, a kunyhó üzemeltetői kérik, hogy az érkezők, legyenek szívesek betenni maguk mögött. Van ugyan rajta automatikus zárószerkezet, de néhányan képesek azt is blokkolni. Tudniillik odabenn fűtve van, odakinn meg fagyos leheletek dorbézolnak. De egyeseknek úgy látszik, otthon, mindent anyuka csinál, így azt is elvárják, hogy valami szolga, hajbókolva, és bocsánatukért esedezve, betegye helyettük az ajtót. Az ellátásra viszont, a rengeteg vendég ellenére, aligha lehet panasz.

Lefelé menetben lassacskán elhagyjuk a frekventált, nagy tömegeket vonzó helyeket, és csendesen, békében, minduntalan rácsodálkozhatunk a tájra, a környező havas hegyek szépségeire. Köszönöm kis társaságunknak a jóleső túrát, remélem nem ez volt az utolsó ilyen felállásban.