Ma, mikor kimentem a patak partjára járni egy nagyobbacskát, jól beleszagoltam a levegőbe. Az első perctől kezdve érződött benne a tavasz tipikusan langyos, bágyasztó illata. Eszembe jutott közben, valahol olvastam, miszerint az évszakok szeretete nagyban összefügg az emberek korával. Ezek szerint (állítólag) az idősek a ragyogó, napsütéses, vakítóan fehér teleket imádják, a nyugdíjkorhatár előttiek a színpompás őszre esküdnek, míg az ereje teljében levő generáció a nyarat szereti. Arról meg nem is lehet vitatkozni, miféle kitörő élet örömmel foglalja el a gyereksereg, egy-egy hosszú tél után, a tavasz pirkadtával a játszótereket. Nos, ezek szerint nekem valahol az ősz meg a tél szeretete közt kéne ingadoznom, de ez nem így van. Azt ugyan nem tagadom, hogy én is repeső örömmel fogadom a hófehér, ragyogó, szikrázó teleket (lásd pl. Obersberg), meg odáig tudok lenni az ősz hozta, meleg színek birodalmáért, de úgy igazából, a tavaszt imádom a legjobban. Amikor már nincs éle a fagynak, hónak, érződik a nap éltető melege és mindenhonnan a teremtés csodáját hirdető élet fakad. Ez az én évszakom. Lehet, a szívem csücskében gyerek maradtam?